Vidnyánszky hitvallása a Nemzeti színpadán

Programot adott Vidnyánszky Attila Tamási Áron Vitéz lélek című darabjával a Nemzetiben. Sajnos javarészt a rendezőtől megszokott költői színház negligálásával.

Az előadás főbb szerepeiben Trill Zsolt, Martinovics Dorina, Reviczky Gábor, Mécs Károly látható.
Felszentelték a Nemzeti Színházat az évad első bemutatóján. Vidnyánszky Attila ezt már korábban megígérte; így is lett.
A Tamási-darab harmadik felvonásában a főhős, Balla Péter házát láthatjuk a színen. A frissen metszett fáktól ölelt, gyanta- és forgácsillatú dobogón oltár, rajta kenyér és bor, a háttérben virágba öltöztetett kereszt emelkedik a magasba. Az egyik oszlopon petróleumlámpa világít, mint egy örökmécses; fent orgonasípok, szintén fából. Végül a főhős, Balla Péter (Trill Zsolt) szólal meg: „Előbb házat szentelünk. Te megszeged szépen a kenyeret, s én pedig töltöm a bort.”

Boróka (Martinovics Dorina) késsel keresztet rajzol a kenyérre, megáldja. Aztán az Úr asztala köré gyűlnek a szereplők; megtörik a kenyeret, mint egykor Jézus az utolsó vacsorán az emmauszi tanítványoknak. Az orgona összes sípja leereszkedik a zsinórpadlásról, felcsendül a darab legfontosabb zenei motívuma, az Itt jelen vagyon az Istennek Fia kezdetű, székely eredetű keresztény dallam. (Hagyományosan szentségimádáskor, áldozás utáni hálaadáskor szokás énekelni.) A kép felemelő, az előadás tán legértékesebb pillanata.
A darab vállaltan programadó; Vidnyánszky azokat a gondolatokat ismétli meg a színpadon, amelyeket nyilatkozataiban többször elmondott már, amikor felfogásáról kérdezték. A látványos manifesztum megfogalmazására a Vitéz lélek igazán alkalmas. A dráma történetének magvát Tamási Áron már a húszas években megírta a Himnusz egy szamárral című novellájában. Az első világháborút követően a talján fogságból hazatérő székely fiú, Gábor szamarat vesz, s akár Jézus, virágvasárnap azzal vonul be falujába; a köré sereglők azonban nem hozsannával, hanem válogatott szitkokkal várják.

A székely falusiaknak, a „nemes népnek” ugyanis a szamár nem „a munka, a bizodalom, az újrakezdés forradalmának” szimbóluma, hanem a szégyené. A novella szomorúbb véget ér – Gábort kizavarják a faluból, s szamárháton röpül az ismeretlen jövő felé –, mint a témából született jóval későbbi, a Nemzetiben a negyvenes évek elején bemutatott színdarab. A homlokán csillagot, hátán keresztet viselő szamár, s az általa hordozott eszme a különc, lélekforradalmat hirdető, s azt a Zsoltárok könyvéből vett idézettel megerősítő főhős állhatatossága nyomán győzelmet arat.

Itt köszön vissza a rendezői, igazgatói ars poetica is: „Isten és föld között indultam el, s ott megyek egyenesen végig; s majd amikor megállok, azt fogják mondani nekem: mivel hittél és meg nem tántorodtál, te vagy az ember s a magyar”.

Tamási szövege többszörösen rétegzett, helyenként viszont egyenetlen, s mára mondatainak egy része fáradtnak tűnik; komolyabb átalakító munka híján, a mai színpadon zavaró direktségeket, felesleges didakszist szül. Erre sajnos kevésbé figyelt Vidnyánszky, feltételezhetően épp a darabnak szánt manifesztumszerep okán.

Pedig a Vitéz lélek mélységét felfejteni leginkább költői eszközökkel lehetne. Éppen Vidnyánszky Attila költői színházának módszereit alkalmazva. Elemelkedve, olyan látomásossággal, amely kiváltja a szóban elhangzó tanulságokat. S amely nem elsősorban mondásokban beszél Istenről, nemzetről, reményről, hitről, hanem képekben, játékban. Szimbolikus megjelenítéssel a szentenciák helyett, vállalva a manifesztumjelleg csorbítását is.
A költőiségnek most csak erősen visszametszett kezdeményeit láthatjuk viszont az előadásban. Vidnyánszky Attila elnagyolta, nem bontotta ki következetesen például az általa felvázolt faallegóriát, pedig az üszkös romok eltakarításának, a megújulásnak első, az élő fa szép susogásának második, s a megmunkált rönkökből születő templom harmadik felvonásbeli képéből igazán lehetett volna építkezni. Az eredeti nyelvezethez való ragaszkodás vontatottá, néhány ponton kimódolttá teszi az előadást. Kevesebb, éppen csak jelzésszerűen megjelenő tájjellegű beszéd sokkal többet adhatna.

A szereplők közül messze a legjobb Trill Zsolt alakításának ereje, olykor humorosba forduló játékossága Soós Imre autentikus népi hőseit idézi. Mécs Károly méltó helyen mutathatta meg ismét tehetségét; érdemes kiemelni Martinovics Dorinát, Tenki Rékát (Rozáli) is. A díszlet jelzésszerű, szép.

(Tamási Áron: Vitéz lélek. Nemzeti Színház. Rendező: Vidnyánszky Attila.)
Forrás: mno.hu