Filmajánló: A Different Man

Az emberi lény, amennyiben ezt a társas viselkedésre hajlamos, szőrtelen, önreflexív emlőst így nevezhetjük, mindig is furcsa figyelmet szentelt önmaga megjelenítésére. Már a paleolitikum korában is megfigyelhető volt: ha valamelyik alak a barlangfalon arányosabbra, magabiztosabbra sikeredett, vélhetően maga az alkotó volt az. Erről szól a Different Man (2024) is. 

Gondoltam, csak belenézek. „Valami furcsa kis A24-es film”, mondtam magamnak, mintha előre felmentést adnék: ha nem tetszik, legalább intellektuális lesz unatkozni rajta. Aztán a film kérdezett, nem kért engedélyt, csak egyszerűen belém nyúlt, és felkavarta mindazt, amit már rég elástam magamban.

Miről szól?

Edward (Sebastian Stan) egy magányos, kissé álmodozò fiú, akinek ritka genetikai rendellenessége van: az arca torz, ezért mindenki bámulja őt, de senki sem veszi észre igazán. Színész akar lenni, de a külseje gyakran gátat szab a céljainak.

Aztán kap egy lehetőséget: egy kísérleti műtét mindent megváltoztat… és tényleg, szó szerint új arcot kap. Szebb lesz, „normálisabb”, szinte felismerhetetlen. Csak épp közben valami elvész.
Ahogy próbál új életet építeni, megismerkedik Ingriddel, aki írni kezd egy darabot… róla. Csakhogy a darabba beválogatnak egy másik férfit, egy másik arcdeformitással élő színészt,  és Edward lassan kezdi elveszíteni azt az identitást, amit olyan nehezen rakott össze. A helyzet eléggé abszurd: mintha a régi énje visszatérne, csak már nem az övé. Itt robban a film. Mert nem csupán arról szól, hogy mit jelent másként élni, hanem arról is, mit veszítünk el, ha mindenáron bele akarunk olvadni abba, amit a világ elfogadhatónak gondol.

Fura, groteszk és beszippant
Aaron Schimberg rendezése tele van furcsa, groteszk pillanatokkal. Olyan az egész, mint egy álom, mintha egy szürreális színházi előadáson ülnél, amit valaki a fejed belsejében rendezett. Az évszámokat sem tudod besaccolni: egyszerre a 70-es években és a modern időkben járunk. Edward úgy öltözik, mint egy nosztalgikus hangulatú városi értelmiségi, hogy okosnak tűnjön, miközben minden próbálkozása inkább tragikomikus.

Miért ütött ennyire szíven?

Valahol mindannyian Edward vagyunk: próbáljuk kitalálni, hogy a külvilág melyik verziónkat fogadja el, miközben saját magunktól távolodunk el a legjobban.

Én is éreztem már, hogy ha új haj, új város, új élet jön, akkor minden jobb lesz, és az egész világ máshogy fog rám nézni… és nézett is. Csak én nem tudtam kinek látni magam.

Ez a film pontosan ezt a kényelmetlen érzést kapja el. Hogy bármit is teszel, a régi éned ott lapul valahol, és nem hagy békén. Nem gonosz, csak ismerős. Talán pont ettől fáj.

Az önelfogadás kínos nyugalma

Edward története nem kínál feloldozást. A film azt mondja: néha nem kell semmit megoldani, elég együtt élni a helyzettel. Nem szerettem meg az arcom, de már nem is akarom elrejteni… valahogy a régi is megteszi, ha már ennyi mindent kibírt velem.

A film után arra jutottam: talán nem is a tükör torzít, hanem az, ahogy belenézünk.

Bak-Kun Viktória 

Amennyiben szeretne egy Önnek kedves filmről olvasni ajánlást, küldje el javaslatait a karpatalja.ma@gmail.com e-mail-címre.