Buták-e a magyar iskolások?

A kárpátaljai oktatás minősítése: a magyar iskolákban a „leggyengébbek” a tanulók címmel közölt rövid írást minap az uzhgorod.in portál.

A hírt helyi szokás szerint villámgyorsan átvette a többi elektronikus médium is, így most már vélhetően egész Kárpátalja értesült erről a ránk nézve nem éppen hízelgő megállapításról.
A cikkből megtudjuk, hogy a Megyei Állami Adminisztráció Oktatási és Tudományos, Ifjúsági és Sporthivatala meghatározta „a megye közoktatási intézményei tevékenységének teljesítményértékelési mutatóit”. Nem derül ki a hírből, vajon tett-e már ilyesmit korábban is a szóban forgó hivatal, csupán annyit közölnek, hogy a minősítés a közoktatási intézmények nemzeti minősítő értékelési rendszerére vonatkozó rendelkezés alapján történt.
„Az iskolák értékelésére kiválasztott kritériumok: pedagógiai káderekkel való ellátottság, anyagi bázis, a dokumentáció vezetése. A fő kritérium a tanulók eredményei a tesztelésen, részvételük az olimpiákon (tanulmányi versenyeken – a szerk.) és a kisakadémiákon.”
Az írás még ugyanezen bekezdésben megállapítja: „A legrosszabb mutatói a kárpátaljai iskolák rangsorában a magyar tannyelvű oktatási intézményeknek vannak”. Az ismeretlen cikkíró részletekkel is szolgál: „Így Ungváron a 22 iskola közül a Magyar Tannyelvű Drugeth Gimnázium a 13. helyet foglalja el, a 10. számú Dayka Gábor Középiskola csak a tizenkilencedik. Munkácson az egyetlen magyar tannyelvű iskola, a 3. számú Rákóczi Ferenc Középiskola a rangsorban a 17 iskola közül a 15. Nem jobb a helyzet Beregszászban sem. A tíz oktatási intézmény közül háromban az oktatás kizárólag magyar nyelven folyik. A 4. számú Kossuth Lajos Középiskola a 4. helyre került a rangsorban, a 9. számú Középiskola a 8., a 7. számú a kilencedik. Ami a járásokat illeti, a Beregszászi, Nagyszőlősi és Munkácsi járásokban éppen a magyar tannyelvű iskolák zárják az iskolák értékelési rangsorát” – zárul az írás.
Kerestem a cikk folytatását, de nem találtam, amint azt sem, hogy ki, milyen forrás alapján írta a fentieket. Amikor beletörődtem, hogy a már leírtakon kívül egyebet nem szándékoznak közölni az olvasóval, megpróbáltam végiggondolni a dolgot.
Bevallom, legelőször is váratlanul erős mentegetőzési kényszerem támadt a kárpátaljai magyar gyerekeket „leminősítő” információktól. „Tanár úr, én készültem” – tört ki majdnem belőlem is a felkiáltás Karinthy legendás diákhősének mintájára. Az nem lehet, hogy ennyivel butábbak lennénk ukrán polgártársainknál! Hiszen tudományos eredményeiért 16 magyar vagy magyar származású tudós vehetett át Nobel-díjat! De még akkor is kiváló a helyzet, ha csak szigorúan a magyarországi díjazottakat vesszük figyelembe, hiszen a Wikipédia szerint Magyarország a maga kilenc Nobel-díjasával 17. a világ országai között, míg Ukrajna csupán a 61. az egyetlen díjazottjával!
Nem, döntöttem el végül, itt nem az értelmi képességeinkkel lehet a gond, valami másnak kell meghúzódnia a háttérben; valaminek, ami nagyon erősen befolyásolja az értékelést. Igyekeztem tehát hideg fejjel újra végiggondolni a kérdést. Persze nem szakemberként, inkább csak gyermeke jövőjéért aggódó kárpátaljai magyar szülőként.
És lám! Nem kell oktatási szakembernek lenni ahhoz, hogy kapaszkodókat találjunk a kárpátaljai magyarok előnytelen rangsorolásának magyarázatához. Elég, ha sorra vesszük a minősítésnek a cikkben jelzett kritériumait.
1. Pedagógiai káderekkel való ellátottság. A „pedagógiai kádereket” egészen a közelmúltig kizárólag szovjet, majd ukrán állami intézmények képezték. Amikor néhány évvel ezelőtt a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola is bekapcsolódott a pedagógusképzésbe, az „állami szektorból” sokan fanyalogtak, feleslegesnek nevezték a beregszászi főiskolát. A megyei oktatási hatóság mostani rangsorolása-minősítése azonban arra vall, hogy igenis vannak problémáink a „káderekkel”. Példának talán elég megemlíteni az ukrántanárok képzését a magyar iskolák számára: 20 évvel a rendszerváltás után még mindig nem mondhatjuk el, hogy minden esetben megfelelően képzett tanerő oktatná az államnyelvet a magyar diákoknak Kárpátalján.
2. Anyagi bázis. Azt hiszem, erről a témáról mindent elmond, hogy az ukrán állam a rendszerváltás óta mindössze egy (!) magyar iskolát épített Kárpátalján. (Bár emlékeim szerint valami kevés külföldi civil adomány a szóban forgó Csongori Általános Iskolába is „beépült”.)
Ami az uzhgorod.in cikkében külön is megemlített ungvári helyzetet illeti, jellemző, hogy a város magyar iskolájának régóta esedékes bővítése csak a magyar állam támogatásával, sokéves huzavona után fejeződhetett be. A magyar gimnáziumot ugyanakkor egy volt óvodaépületben helyezték el, miután az egykori magyar gimnázium patinás épületét az intézmény nem kaphatta meg.
Még cifrább a helyzet Beregszászban, ahol a volt magyar gimnázium épületében jelenleg ukrán iskola működik. Eközben a város és a járás magyar gimnáziuma az egykori királyi gimnázium volt kollégiumi épületében nyomorog, mert valahogy hosszú évek óta – kormánytól függetlenül – sosem jut elég pénz az új iskolaépület befejezésére.
Talán mondanunk sem kell ezek után, hogy a kilencvenes években az első számítógépes tantermeket nem a magyar iskolákban alakították ki Kárpátalján az oktatási hatóságok. Komputer – ahogyan magnó, televízió, vetítő stb. is – szinte csak magyar állami vagy alapítványi támogatással jutott el akkoriban oktatási intézményeinkbe.
Nem kifejezetten az „anyagi bázis” kategóriába tartozik, de jobb híján itt említsük meg a magyar tankönyvek megjelentetésével kapcsolatos szinte állandó bizonytalanságot és feszültséget. Bátran tekinthetjük a tanulmányi előmenetelt akadályozó tényezőnek, hogy a magyar iskolákban tanuló gyerekek rendszerint csak több hónapos késéssel jutnak hozzá a legfrissebb tankönyvekhez.
3. A dokumentáció vezetése. Szívesen kihagynám ezt a „kritériumot”, különösen, mivel az iskolai dokumentáció java még csak nem is magyar nyelven íródik, hanem ukránul. Aligha zavar sokakat, ha az iskoláink nem járnak élen a papírpocsékolásban és a hivatalos bikkfanyelvezet pallérozásában, miközben egyre kevesebb idejük jut a gyerekekre. A magam részéről sokkal nagyobb problémának tartom például, hogy az utóbbi években egyre csökken a magyar nyelv és irodalom oktatására fordítható tényleges óraszám, az pedig egyenesen szégyen, hogy a magyar történelem oktatása a szabadon választható tárgyak közé tartozik a „magyar tannyelvű” iskolákban. Alig hiszem, hogy ezeket a problémákat papírgyártással orvosolni lehetne.
4. A tanulók eredményei. Az ukrán portál cikke ezt nevezi fő értékelési kritériumnak, s való igaz, hogy bármely iskolában az a legfontosabb, miként teljesítenek a nebulók. Esetünkben azonban több vonatkozásban is torzítja az eredményt, hogy a magyar diákoknak egy számukra idegen nyelven és közegben kell számot adniuk tudásukról.
Kárhoztathatók ugyan a magyar diákok, a szüleik és az iskola, amiért a nebulók ukrán tudása sok kívánnivalót hagy maga után, de végső soron mégiscsak állami feladat az oktatással szemben támasztott elvárások rögzítése mellett a tanulás feltételeinek biztosítása is. A társadalom az állam közreműködésével speciális struktúrát hozott létre és tart fenn az oktatásra, ezért legalábbis álságos dolog, ha fel sem merül az illetékes hivatalnokok felelőssége abban, hogy a magyar tanulók nem beszélik az ukrán nyelvet az elvárt szinten.
Minden egyéb a diákok iskolai teljesítményét illetően a fentebb vázolt „nyelvi helyzetnek” a következménye. Ehhez képest másodlagos – bár nem lebecsülendő – probléma, hogy az oktatási hatóságok vagy nem képesek, vagy nem akarják biztosítani a tesztfeladatok megfelelő színvonalú és gyors fordítását magyarra még azokban az esetekben sem, amikor erre a törvények értelmében lehetőség nyílna, például az iskolai tantárgyi vetélkedők megyei fordulóin. A pillanatnyi helyzet szerint aligha beszélhetünk tehát tényleges esélyegyenlőségről magyar és ukrán iskolások között, így pedig a szóban forgó megyei értékelés eredményei legalábbis megkérdőjelezhetőek.
Nem tudom, hogy igaz-e a történet, mindenesetre azt hallottam egy szülőtől, hogy neki bizalmasan elmondták: a gyermeke csak azért nem végezhetett az első helyen a járási tantárgyi vetélkedőn, mert a megyei szinten úgysem boldogult volna az ukrán nyelvű feladatokkal, vagyis nem lett volna értelme „elvenni a lehetőséget” egy nálánál ugyan gyengébben teljesítő, de ukrán iskolába járó, s így az ukránt jól beszélő diák elől. Ez a történet még akkor is rémisztő, ha egy szó sem igaz belőle, de a szülőnek ezt sugallták, vagy ezt hiszi valóságnak és ezt terjeszti. Ennek hallatán lehanyatlik a kéz, a toll, megbicsaklik az akarat, hogy minden nehézség ellenére boldogulni próbáljunk a saját szülőföldünkön, s a gyermekeinket is erre neveljük.
A Beregszászi járás legjobb tanulóinak egy jelentős része már így sem vállalja a küzdelmet, meg sem próbálkozik az itteni emelt szintű tesztekkel, hanem Magyarországon érettségizik, ott tanul tovább. Ők elvesznek az ország, az itteni magyar közösség számára, ráadásul teljesítményük az ukrajnai teszteredmények közül is hiányzik. Hiszen ha a szóban forgó minősítés végett az iskolában írattak teszteket a tanulókkal a hivatalnokok, a magyarországi érettségire készülő felsősök már nem feltétlenül voltak képesek a tőlük egyébként elvárható maximális teljesítményt nyújtani az itteni rendszer szerint, ha pedig az ukrajnai emelt szintű érettségi vizsgák eredményeit vették figyelembe, azokon talán eleve nem vettek részt azok, akik valamelyik magyarországi felsőoktatási intézménybe készültek.
Nem tudhatjuk, hogy milyen megfontolásból íródott az uzhgorod.in szóban forgó cikke. Látszólagos semlegessége azt sugallja, hogy nincs szó egyébről, mint tárgyilagos tényközlésről. Óvatosságra int azonban, hogy sem ez az írás, sem egyéb hír nem számol be a minősítés egyéb eredményeiről, például arról, miként teljesítettek a kárpátaljai ukrán tannyelvű oktatási intézmények országos összehasonlításban.
Az viszont nyilvánvaló, hogy egy efféle közlésnek milyen hatása lehet. Például azt a magyar szülőt, aki eleve az ukrán iskola felé kacsingat, ha arról van szó, hogy hová küldje a gyermekét tanulni, megerősítheti számunkra kedvezőtlen elhatározásában, ha arról olvas, hogy a magyar iskolák színvonala nem a legmegfelelőbb. A zömében ukrán nemzetiségű oktatásügyi hivatalnokok is további érveket kaptak most ahhoz, hogy szükség esetén bírálják a magyar iskolákban folyó munkát. Végül mostanság, amikor egymást érik a nem hivatalos hírek arról, hogy takarékossági okokból itt is, ott is az intézmények összevonását fontolgatják a hatóságok, a magyar iskolák gyengébb teljesítménye jó ürügy lehet a megszüntetésükre, különösen, amikor egy magyar és egy ukrán iskola között kell választani.