Amikor a földi biztonság eltakarja Istent

Az ember természetes vágya a biztonság. A komfortérzetünk egyik meghatározó alappillére, hogy biztonságban érezzük magunkat. Gyermekként a család jelenti számunkra a biztonságos közeget. Aztán társra vágyunk, akivel együtt élhetjük meg, mit jelent az érzelmi biztonság egy másik megmagyarázhatatlan fajtája. Felnőttként az otthon biztonságát igyekszünk kialakítani: ne csupán mi, de a házastársunk is biztonságban érezze magát, és persze a gyermekeink, akik számára mi vagyunk a biztonság megtestesítői. Mindeközben igyekszünk fejleszteni, tartalékot képezni, terveket készíteni, és igyekszünk elkerülni mindazt, ami bizonytalanságot hozhat az életünkbe. És legyünk őszinték magunkkal, ez önmagában nem egy rossz dolog: a rend, a stabilitás és az előrelátás mind hozzájárulnak a kiegyensúlyozott élethez. És még jól is esik néha megveregetni a saját vállunkat. Jó rátekinteni arra a többszintű biztonsági rendszerre, ami után vágyakoztunk, amit elterveztük, és aztán megvalósítottuk. Talán ismerős a bolond gazdag önelégült kijelentése a példázatból: „Én lelkem, sok javad van sok évre eltéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál!” (Lk 12,19). És talán ez az a pont, ahol a földi biztonság már nem csupán eszköz, hanem akadály lesz, különösen a hitünk szempontjából.

Amikor mindent kézben tudunk tartani, amikor bármit meg tudunk oldani, könnyen kialakulhat bennünk az az érzés, hogy lényegében egyedül is boldogulunk. A jól működő munkánk, a biztos anyagi hátterünk, a kiszámítható mindennapjaink azt az illúziót kelthetik, hogy Mi magunk elegendőek vagyunk a célbaéréshez. Ebben az állapotban Isten szerepe elhalványul. Nem azért, mert tudatosan elutasítjuk Őt, hanem mert egyszerűen nem érezzük a hiányát, szükségét.

És szinte törvényszerűen találjuk magunkat olyan „viharos” élethelyzetekben, amikben könyörtelenül szembe kell néznünk azzal, hogy a gondosan kiépített biztonsági rendszerünk törékeny és véges. És sokkal inkább hitünk akadálya, mint annak segítője. Az önmagunkból táplálkozó, és körénk jól kiépített biztonságérzet a legnagyobb akadály Isten és közöttünk. Gondoljunk csak Péterre, akinek az éj sötétjében, a hullámzó Genezáret taván egyetlen biztos pont és kapaszkodója a hajó volt. Jézus pedig azt mondja neki: hagyd ott! Lépj ki! Engedd el a számodra biztonságot jelentő hajót! Péter, Bízz, Én vagyok, ne félj (lásd Mt. 14,27)! Ez számodra az igazi megtartó biztonság. Ilyen „egyszerű” lenne? Vajon tényleg elegendő biztonságérzetet jelent ez ma számunkra is? Vajon ott tudjuk-e hagyni a számunkra biztonságot jelentő csónakot, hogy a hit hajója nyújtson ezután biztonságot?

A valódi kérdés tehát nem az, hogy legyen-e biztonság az életünkben, hanem az, hogy Ki jelenti számunkra a biztonságot?

Merjük bátran kérni: Te légy menedékem, oltalmam és biztonságom!

Perpék István

Forrás: teso.blog