Boldog boldogtalanság
Boldogtalanságomat sokszor az okozza, hogy vannak dolgok, amelyeken nem tudok változtatni, bármennyire is szeretnék. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság mázsás súlya terhelődik rám. Vannak adottságaim, amelyeken nem tudok változtatni. Lehetnek terveim, céljaim, amelyekért hiába küzdök.
Magány, mert szeretnék valakivel lenni, megtalálni a társam ebben a világban, „Szeretném, hogyha szeretnének/ S lennék valakié,/ Lennék valakié”. Szeretném, ha megértene valaki, ha igazán önmagam lehetnék mindenféle álarc nélkül. Szeretnék társat, barátot. Szeretnék otthont, ahol felépíthetem védett kis világomat. Szeretnék családot, gyermeket, akinek átadhatom tapasztalatként, amit megéltem; akivel megismertethetem a világot, aki a világot alkotja újra a számomra.
Háború. Vágyom a békére, amikor nem kell egyenruhát látni, s nem szorul görcsbe a gyomrom a fegyverek, katonai és rendőrautók láttán. Vágyom az időt, amikor nem szakítja félbe a munkát, az oktatást, az ovisok déli alvását egy bomba- vagy légiriadó. Szeretném visszakapni az elmúlt éveket, amiket bezárva kellett tölteni vagy szétszakítva. S közben az évek telnek, ünnepek múlnak, és én oly tehetetlen vagyok.
Betegség. Oly régóta hordozom a betegség terhét, jó lenne végre letenni, meggyógyulni. Hogy nincs rá gyógyszer, gyógymód, nincs orvosság? Hogy a világ másik felén milliárdos összegekbe kerül? De az egészségem… az anyámé… az apámé… a gyermekemé…
Gyász. Konfliktusok. Adósság. Türelmetlenség. Düh. A sor hosszú. Terhek, amelyeket nem bírok már egyedül. Harcok, amelyekben elbuktam. Célok, amelyekért nem tudok tenni, és nem tudok hozzájuk közelebb kerülni.
S ha találok valakit, aki megért, aki hasonló terheket cipel, amikor felcsillan a remény, hogy talán nem vagyok egyedül mindezzel ebben a világban – könnyebb. Mintha egy pillanatra fellélegezhetnék, átvennék a terhet.
Jézus oly sok mindenkire mondja, hogy boldog, akik olyan élethelyzetben vannak, ami számunkra inkább boldogtalanságnak hangzik. Boldogok, akik sírnak, akiket üldöznek, a szegények, az éhezők? Miért lennének boldogok azok, akiket mi leginkább sajnálunk? Hogyan lehetek boldog, amikor számtalan okom van a boldogtalanságra? Az első zsoltár szerint boldog, aki az Úr törvényéről gondolkodik éjjel és nappal. Valóban ez lenne a boldogság? Valóban. Az Úr igéje ugyanis megmutatja, hogy olyan Urunk van, aki megindul a mi erőtlenségeinket látva, sőt aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt (Zsid 4,15). Az ige megerősít, hogy a mi Urunk Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. (Ézs 53, 3–4)
Nem vagyok egyedül a terheimmel. Az Úr hordozta azokat. Engem is hordoz. Tenyerébe véste nevemet. Velem van, aki mennynek és földnek Ura. Bármi jön, bármilyen teher kerül a vállamra, Ő ott van velem, és hordozza terheim. Nem roppanok össze, Ő megerősít. Az életem nem nekem kell megtartani, Ő tartja meg. Ő ajándékoz meg örök élettel, amikor már nem lesz gyász, betegség, fájdalom. Boldogság lesz, s ennek a boldogságnak előízét már most érezhetem.
Szemere Judit
Forrás: teso.blog