Nézem az eget…
…kék. Igazán szép látványt nyújtva a kezem az ég felé. Lép a lábam előre, tudom vagy nem, hogy hova megyek. Haladok tovább, maradok, aki voltam, vagyok, leszek. Ebből építek falakat, abból vár lesz. Védelem, minek. Nem bánt senki, nem fáj semmi. Az ég kék, sárga a pitypang. Elszürkül, elfújom a sokadik gyertyámat, elszáll a szélben, úszik. Hova, minek.
Séta indul, ásom a kertet, késői vetés, unalmat űzve messze nézek hátra, hátha. Próbálkozom, mosolyogni fogok magamon, a világon. A vonaton ülve rám néz egy gyerek. Zsivajgó, ringató, hajtogató, álmodozó vagyok. Soha nem kell felnőni, az eget simogatni elég, azt nézni. Állok egy helyben, járok. Voltam már én a kincs, aki lehet, hogy sohasem nincs.
Nézem az eget, bámulom. Lassan kinövöm a gyermekkori álmokat, kergetek ma és máskor is. Volt már éjszaka rémálmom, na, abból ébredni jó érzés, hogy van még egy nap bámulni az eget. Mit tegyek? Gyere velem, lenni jó érzés. Alvás, ébredés, kelés, létezés…
És?
U.i.: Az én álmomban Sofia Coppola nem mondott nekem semmit. Ezek ilyenek: titokzatosak, vagy csak nézik az eget.
Erbé
Kárpátalja.ma