Leláncolt kapuk
Kihalt a falu. Alig látni felnőttet az utcán. Repedezett házfalak, gazos udvarok, leláncolt kapuk. Kis kárpátaljai valóság.
Sétám alatt számolok. Arcokat, mozzanatokat idézek. Látom a kaszálni igyekvő hórihorgas bácsit. A fiút, akiért sokáig odavoltam. A nagyhangú, magányos nőt, akit az anyja temetett el. Délibábok. Szellemek.
Délután költözik némi élet az utcákra. Gyerekzsivaj tölti meg a teret. Valahogy mégis idegen a fülnek. A szemnek is idegen. A vonások alapján már nem jössz rá, ki kinek a fia-borja. Nem ismered a felmenőiket. Ukránul köszönnek, oroszul káromkodnak. Mélyhangú, kék hajú leányok, elektromos rolleren repesztő fiúk, civakodó gyerekek. Távolabb a szívemnek kedvesebb arcok, hangok is megjelennek. Ismeretlenül is ismerős fiatalok labdáznak, bringáznak. Anyanyelvemen szólalnak meg.
Később mindannyian a közeli padokra telepszenek. Magyar oldal. Ukrán oldal. Nem igazán van átmenet.
Átmenet. Fájdalmas a hiánya. Valószínűleg elkerülhetetlen volt a változás, de jó lett volna másmilyenebb. Lassabb. Fokozatosabb. Évtizedek vesztek el egy-két év alatt. Mert lassacskán lekerülnek a láncok a kapukról. Nyírni kezdik a füvet. Mások költöznek a házba. Kitöltik a keletkező űrt. A szomszédét. A rokonét. A hórihorgas bácsiét. A fiúét. Az enyémet.
Pallagi Marianna