Kárpátalja anno: Móricz Zsigmond írása a tiszaújlaki árvízről
Móricz Zsigmond több szállal is kötődött vidékünkhöz, hiszen édesanyja, Pallagi Erzsébet Csetfalván született, anyai nagyapja, Pallagi József pedig Beregújfaluban szolgált református lelkészként.
Az író maga Csetfalvával szemben, a Tisza túloldalán, Tiszacsécsén született. Gyakran felkereste az ugocsai falvakat, ahol régi történeteket, népköltészeti alkotásokat gyűjtött.
1926 novemberében Beregszászban is járt, ahol irodalmi előadást tartott, majd a Grand Royal Hotelben éjszakázott.
Az 1933-as tiszai árvíz – mely súlyos károkat okozott Ugocsa, Bereg és Máramaros vármegyékben –Tiszaújlakot sem kímélte. (Erről olvasható itt)
Móricz Zsigmond is megrendült a hír hallatán, s a Pesti Napló 1933. július 13-i számában Magyar tenger címmel írt az érzéseiről:
„A szívemet hasítja napról napra a hír, hogy Tiszaújlak víz alatt áll. Szülőföldem. Legelső emlékeim között van, hogy ötéves koromban a Tiszaújlak szemközti partján fekvő kis faluban a Tisza a házunk kapujáig jött fel. Mi nem voltunk megijedve, mert tovább nem jöhetett, az volt a biztos hír. Ha még feljebb jön, a küszöb magasságáig, akkor már a túlsó oldalon az egész déli Bereg víz alá kerül és az egész Ugocsa. Úgy mondták azt akkor: ez a magyar tenger. Ma Dél-Bereg s Ugocsa víz alatt áll, a csécsi parton nem lehet baj. Csécsi ideát van magyar határon belül. Valami olyan érzés, mintha a trianoni határ megvédte volna ezt a kis falut. Itt hagyta. Magyar községnek hagyta, biztonságban hagyta. Pár kilométer az egész, odaát szintén tiszta magyar falvak sorakoznak. S azok íme, árvíz alatt állanak. A szívem remeg értük. Nem merem olvasni a híreket. Az ember retteg a bizonyostól, ha szeretteink rettenetes bajáról hall. Behúnyjuk a szemünket és átadjuk magunkat a kétségbeesésnek s jobban rémülve várjuk a vihar elvonulását, mint azok, akik benne szenvednek. Oh, ezek a kedves falvak. Tiszahátnak hívják a Tiszamentének ezt a vidékét. Ősi településű magyarság. A falvak oly közel vannak egymáshoz, hogy a kakas kukorítása áthallatszik a nyári hajnal előtt. Már ezer év előtt itt laktak az ősök, ugyanezen a helyen. Az árpádkori regestrumok felsorolják a neveket. Ezer év szegény és kedves nyomait mossa le most az árvíz a föld színéről. Milyen szép vidék. Építkezése különös és ősies. Faházak legnagyobb részt, óriási szalmatetőkkel. Az eresz alatt a rédelyes tornác, faragott tölgyfa oszlopok, virágokkal és gazdasági terményekkel díszítve. Erdélyi formák, mert Erdélyben maradt meg a régi magyar fafaragás és építési mód máig. Az erdők gyermekei ezek a házak. Az ember az erdő fáját, lombját és hangulatát mentette be a kis falvakba. Ha itt jön a Tisza, akkor jaj. Olvasom, hogy már huszonnégy órával előbb értesítették a népet, hogy jön az árvíz. Az emberek nem mozdultak, hozzá vannak szokva. Ezek a magyarok, az »Ugocsa non coronat« népe, nem ijed meg a maga árnyékától, de nem ijed meg az elemi csapástól sem. Nem törődött vele, hogy idegen hatóság, idegen nyelven talán, hírt ad neki a holnapi veszedelemről. Csodálatos népi dolgok ezek. Még húsz év előtt, mikor utoljára ott jártam, kurta, fehér gubában járt télen ez a nép, meztelen térddel, egy szál gatyában. Nagy csizmában s ősi viseletben, ősi szív és ősi szó és ősi halálmegvető bátorság: ez a jelleme. »Az utászok csak akkor érkeztek meg, mikor már nem volt semmi dolguk.« Nem volt pénz a mentési akció előkészítésére. Nem volt megszervezve, kinevelve, kultúrfokra emelve ez a magyarság. Mindig távol volt a központtól. Sorsa volt a véghelyek élete. Ma is a legtávolibb pont ebben a kis országban, a fővárostól semmi hely oly távolra nem esik, mint a Tiszapartnak ez a szakasza. Aki oda akar menni, a legutolsó vasúti állomástól egész napi járót kell gyalogolnia, hogy elérje a faluját. Hogy fejlődjön ki ott a modern népélet gazdasági szervezettsége és bölcs előrelátásai Árpádkori szellem: a napi földmívelés kemény gondja, ennyi az, ami őket betöri és lefoglalja. Tiszaújlakon 600 ház közül 460 romba dőlt. Ott állanak a kis magyarok a rom felett s nézik a sárlével borított gerendákat, a szúette vastag tölgyfadeszkákat, a sárrá vált vályogot, paticsfalakat, a fecskefészek technikájával épült vityillókat, a vadul elbogárzott teheneket, lovakat, a víz elmosta alak elszabadult vadjait. Nézik és reménytelenül néznek a holnap elé. Az árvíz tiszta lapot teremt. A régi kis, görbe uccákat sima domboldallá és üres lapállyá változtatja. És most kellene jönni az újjászületésnek. De ki gondol rájuk? Ki emeli ki őket a mocsárból? Hol van kormány, amelyiknek szívügye, hogy a tiszaháti ember új és egészséges és higiénikus hajlékot építhessen a régi szomorú s vedlett nyomortanyák után?
Az árvíz, ha igaz vezetőség áll az élre, olyan, mint az ugaron a szántás: új életet lehet kezdeni rajta. De ki fogja diktálni és ki fogja vezetni ezt az új települést? Hol van a mérnöki kar, amely ezeket a vakondtúrás szerű falvakat egyenes vonalú utcákká, cserepes tetejű hajlékokká építse újra? Élni kell és lakni kell. A szegény nép hozzáfog megint az életmentéshez. Már nézi a földet, mikor verhet belőle vályogot, hogy a régi házak helyére még szegényebb és még szűkösebb lakóhelyeket rakjon? A fecske, ha leverik fészkét, rögtön hozzáfog az új fészekrakáshoz, így nyúlnak újra a baltához és fűrészhez és így tapossák mezítláb, napok vagy hetek múlva, ezek a szegények a sarat, hogy sárból sárkunyhót teremtsenek. A magyarság nagy erőt vesztett. Szigorú élet, amit ott élnek, de még szigorúbb lesz holnap. Babiloni fogság az ősi földön, így megy ez a magyar históriáiban hosszú s nehéz századok óta. Hányszor jött a romlás s mindig váratlanul és mindig úgy, hogy méltatlanul sújtott méltókat és derék fajt. S nem üzenhetünk semmit és nem tehetünk semmit: ennek be kellett következni s ezt ki kell állani. Milyen kicsiny ez a magyarság és milyen szervezetlen. Mennyire magára van hagyatva és mennyire nem ura sorsának. A magyar tenger örök. Vésznek hullámai fenyegetnek szakadatlan. S állunk és nézünk az égre és szenvedünk. És eljő az idő, mikor a magyar is magára eszmél!”
A fenti felvétel a Keleti Ujság 1933. július 16-i számában jelent meg.
Marosi Anita
Kárpátalja.ma