Akikre büszkék lehetünk… Interjú Kurmai Ráti Szilviával

– Születésem, gyermekkorom, iskoláséveim Nagydobronyhoz kapcsolódnak. Ez a kötődés számos ajándékkal gazdagított: ízes tájszólást – ma már tudom –, különleges néphagyományokat, a termőföld előbb kényszerű, utóbb őszinte szeretetét, a közösségi összetartás érzésének fontosságát tanította meg nekem. Ott az emberek köszöntek mindenkinek, segítettek egymásnak krumplit vetni, vájni, paprikát ültetni. A kapukat nem zárták kulcsra. Több nemzedék fért meg ugyanazon a portán, sőt, a nagyszülők meséin és a nagyapák bölcs tanácsai mellett nőttek fel az unokák. Bátran kijelenthetem: ha Debrecen Magyarország kálvinista Rómája, akkor Nagydobrony Kárpátaljáé. Nálunk természetes volt, hogy minden iskolás nagydobronyi gyerek templomba, hittanra, később konfirmációs előkészítőre járjon. Én ilyen közegben értem főiskolássá.

Az ízes tájszólásra visszatérve, középiskolásként úgy gondoltam: a dobronyias beszédem (különösen a kiejtés és a standardtól eltérő szinonimák) miatt városon kinevetnek majd. Készakarva próbáltam e jellegzetességeket kizárni a beszédemből. Sajnos, tökéletesen sikerre vittem ezt a magam ellen elkövetett merényletet. Mára nem beszélem a nagydobronyi nyelvet, de valahol mélyen bennem él, korábban megesett, hogy egy-egy novellám kapcsán életre hívtam.

– Ennek több oka is van. Vonzott az anyanyelvű tanulás, az ígért tandíjmentesség. Illetve jelentkezésemkor a nővérem, Évike már a főiskola hallgatója volt. Egyszer Soós Kálmán (a főiskola egykori rektora) meg is kérdezte tőlem, hogy „maguk már a kisegerüket is ide fogják hozni?”

– Ha létezik a szívnek olyan fiókja, amely a kedves tudományok címkéjét viseli, akkor nálam a magyar irodalom van belecsúsztatva. Gyerekként is ehhez vonzódtam, ebben jeleskedtem. Ám akkoriban nem volt még a választható főiskolai szakok között az irodalom. Mostohatestvére, az angol szak tűnta szemembe, így ezen az úton indultam el. Az angolhoz kötelezően a történelemtudományt párosították a jelentkezők számára: súlyos „poggyászt” hordoztunk így a csoporttársaimmal (erre az első vizsgaidőszakunkban eszméltünk rá). Mindamellett szép emlékű diákéveket tudhatok a hátam mögött.

– A diploma megszerzése után a Beregszászi 8. sz. Középiskolában kezdtem el angolt tanítani. Számomra teljesen ismeretlen tantestülettel és sok hátrányos- és halmozottan hátrányos helyzetű tanulóval szembesültem ott. Az első időkben nem értettem, miért kell szenvednem velük, úgy éreztem, nem vagyok odavaló. Visszagondolva másként látok mindent: a gyerekek többsége nem a családjuk óvó karjaiból érkezett meg az iskolába. Az otthon védőbástya helyett harcszíntér volt, ahonnan csupa helytelen viselkedési mintát kaptak örökül azalatt a néhány keserves év alatt, amelyet addig a világon töltöttek. Ahelyett, hogy megtanultak volna bízni a felnőttekben, gyanakvóak, zárkózottak, esetlenek és kiábrándultak lettek. A szeretetlenség persze véres bosszút áll: a tanulók nem tisztelték a tanárokat és általában semmiféle szabályt. Az ilyen helyzeteket megfontoltan, szeretettel, megértéssel kell kezelni. Ugyan nekem ehhez akkoriban kevésnek bizonyultak a módszertani ismereteim, de Isten gondoskodott arról, hogy ez megváltozzon. Az életem kirakós játékának darabkáit bölcsen rakosgatta, s az évek múltán alakot öltött a kép. Férjhez mentem, gyermekeim születtek, és a diplomaosztás óta eltelt hat év alatt anyaként a legélesebb helyzetekben kellett a szeretetet, a türelmet és a beleélés képességét gyakorolnom. Mindenkinek tanácsolom, hogy ne csak a saját, hanem az embertársa nézőpontjából is vizsgálja meg a dolgokat, különösen, ha gyermekkel áll szemben.

– Kislánykoromban gyakran szórakoztattam magamat azzal, hogy történeteket találtam ki. Megmosolyogtató, hogy esténként én meséltem anyukámnak, és nem fordítva. Főiskolás éveim alatt értek az első sikerélmények, irodalmi pályázatokon elnyert helyezések révén. Akkoriban becsvágyó voltam, ma már megfontolt. Megtanultam, hogy az írás kemény munka, és a jó írónál a tehetség csak az első lépés a rá váró maratoni futásból. Mint másban, itt is Istenre bízom a jövőt: szeretnék értelmeset, értékeset és élvezhetőt papírra vetni. A Törékeny szentek óta „kivárok”: nem kezdek el írni csak azért, hogy írjak. Inkább olvasok: Wass Albertet, Szabó Magdát, Tolsztojt, Mikszáthot, Mórát, Csukást, Mándy Ivánt és egyéb kecsegtetőt, ami a kezembe kerül. Az írók „súgnak”: az érzelmi intelligencia magasabb fokaira iskolázzák be az olvasót. Ugyanakkor célom a letisztult, saját stílus kialakítása: a humort, mint irodalmi fűszert használni szeretném a jövőben is. A Törékeny szentek egyébként két éve jelent meg, tárcanovellákat és meséket tartalmaz. Ezt követte egy mélyinterjús kötet, egészen más témában: két idős bácsi beszéli el benne a sztálini lágerekben elszenvedett éveit.

– A Bagolyvár Bábcsoportot többen hordozzuk a vállunkon, úgymond „önként és dalolva”. Áldás, hogy sikerült egyfajta közösségteremtő folyamat részesévé és indikátorává is lennem, hiszen a meseírás feladatával különleges tisztet kaptam a Bagolyvárban. Legtöbbször szerepet is vállalok a mesedarabokban, játszok a hangszínemmel. Olyannyira beleélem magam, hogy kipirulva, gyors szívdobással jövök elő a paraván mögül. Tapasztalatom szerint a gyerekek örülnek a Bagolyvár előadásainak, figyelnek, kacagnak, válaszolnak, énekelnek: benne vannak minden játékban. Külön élvezik és értékelik, hogy nem a „kötelező” ukrán nyelvű bábmeséket kell végigülniük, amelyeket sokan sajnos nem értenek, így nem tudják követni az eseményeket.

Kornél és Kincső, a saját gyermekeim azok, akiknek minden újabb bagolyváras mesedarabomat ajánlom. Remegve kérdezem meg őket az előadások után, hogy élvezték-e. A legnagyobb vágyam, hogy nekik jó példát mutassak életvezetésben. Isten engem úgy segéljen!

– A főiskolán igazi barátságok kötődtek és erősödtek meg. Társaimmal megtanultuk (szülők közelsége híján) egymást segíteni, szeretni, együttműködni, és nem utolsó sorban a fiatal felnőtt lét legfontosabb elemét: az önállóságot. Mindegyik tanárunk különleges és érdekes egyéniség volt, nemcsak a lexikai tudásunk gyarapítását köszönhetjük nekik, hanem színt, hangulatot, szellemiséget képviseltek az előadásaikon, amellyel akaratlanul is formálták a hallgatók személyiségét.