Amikor ugyanaz az mérce nem ugyanaz
„Ne legyen tarsolyodban kétféle súlymérték, nagyobb és kisebb. Ne legyen házadban kétféle véka, nagyobb és kisebb. Pontos és hiteles súlymértéked, pontos és hiteles vékád legyen, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened az Úr ad neked. Mert utálatos az Úr előtt, Istened előtt mindenki, aki ilyet tesz, mindenki, aki hamisan cselekszik.” (5Móz 25,13–16)
Van egy különös tulajdonságunk, amit valószínűleg mindannyian ismerünk magunkban. Nagyon hamar észrevesszük, ha valaki más igazságtalan velünk. Észrevesszük, ha valaki hazudik, ha képmutató, ha visszaél a helyzetével, ha olyasmit tesz, amit nem lenne szabad. És ilyenkor nagyon határozottan tudjuk, mi lenne a helyes.
De amikor valaki olyan tesz ilyet, aki közel áll hozzánk, akit szeretünk, valami megváltozik. Automatikusan megmagyarázzuk magunkban a helyzetet: „biztosan oka volt rá”, „nem ismerjük az egész történetet”, „bizonyára nem volt más választása”, „jó ember, csak jót akart” és társai. És különös módon ugyanaz a tett, amelyet más esetben egyértelműen elítélünk, egyszer csak árnyaltabbá válik. Nem is hazugság volt, csak pontatlanság. Nem önzés, csak nehéz helyzet. Nem a hatalommal való visszaélés, csak szükséges nehéz döntés.
Közben észre sem vesszük, de valami megváltozott. Nem a tett. Nem a helyzet. Mi változtunk. A mércénk változott meg. Ami azért tud veszélyes lenni, mert azt eredményezheti, hogy egy idő után mi sem érezzük rossznak magunkat hasonló tettek miatt: nincs bűntudatunk. Pedig sokszor még talán kicsit büszkék is vagyunk magunkra, hogy milyen elfogadóak tudtunk lenni.
Lehetünk nagyon határozottak abban, hogy mi a bűn. Ismerhetjük a Bibliát. Tudhatjuk nagyon pontosan idézni az Igét. Beszélhetünk családról, erkölcsről, nemzetről, igazságról, kereszténységről – és közben észrevétlenül kialakíthatunk egy olyan rendszert, amelyben a saját közösségünk bűnei mindig érthetőbbek, míg mások bűnei mindig súlyosabbak. Ezt olykor még tetézzük olyan kijelentésekkel is, hogy mi látjuk a nagyobb és teljesebb képet. Mi látjuk a nagyobb és teljesebb jót.
Milyen érdekes az, hogy Pál azt írja a 2 Kor 13,5-ben „Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?” Egy másik fordítás szerint “Vizsgáljátok meg önmagatokat, hogy hitben vagytok-e”. Nem azt mondja, hogy a másik embert vizsgáljuk meg, a másik közösséget vizsgáljuk meg, hanem saját magunkat.
És talán fontos megemlítenünk egy másik, ide kapcsolódó kérdést: mennyire kérhetjük számon a saját keresztény mércénket azokon, akik nem keresztények? Jogos-e számon kérnünk valakin Isten tanítását, ha ő nem is hisz Isten létezésében? A kereszténység nem egyszerűen egy erkölcsi szabálygyűjtemény. A kereszténység középpontjában Krisztus áll (keresztény = Krisztuskövető). Krisztus nem úgy közeledett a bűnös emberhez, hogy először tartsa meg az ő tanításait, és utána mehet hozzá, hanem odament hozzá, megszólította, asztalhoz ült vele és szerette. És ebből a szeretetből hívta megtérésre.
Végül is talán számunkra, keresztény emberek számára nem az a legfontosabb kérdés, hogy a világ hogy bánik velünk, hanem hogy mi hogyan bánunk a világgal. Nem az, hogy mások mennyire élnek igaz életet, hanem hogy mi igazságosak vagyunk-e. Hogy őszinték vagyunk-e akkor is, amikor nekünk kell megfizetni az igazság árát.
Héder Karolina
Forrás: teso.blog