Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: hagyományőrző
Vitathatatlan, hogy Kárpátalja regénybe illő tájjal, gazdag történelmi múlttal, színes kultúrával, számtalan hőssel és értékes személyiséggel bíró terület.
Az itt élőkön múlik, hogy kihasználják-e ezeket az adottságokat, s hozzájárulnak-e vidékünk hírnevének gyarapításához.
Mostani riportalanyom, Kész Barnabás amellett, hogy történészként okítja a fiatalabb nemzedéket, fáradhatatlanul ápolja a magyar nemzet és Kárpátalja népi, katonai, történelmi hagyományait.
Vele beszélgettem.
– Második generációs pedagógus családból származol.
– Így van, a szüleim tanáremberek voltak: édesanyám alsós tanítónőként, édesapám történelemtanárként tanított szülőfalum, a nagyszőlősi járási Salánk középiskolájában. Gyermekkoromban édesapám történelemkönyveit bújtam, nagyapáim Salánk múltjáról szóló elbeszéléseit hallgattam. Mindezek meghatározóak voltak abban, hogy megszeressem a történelmet és tiszteljem a hagyományokat.
– Tanárnak készültél?
– Alapvetően nem. Történelemmel akartam foglalkozni, ezért is jelentkeztem az Ungvári Állami Egyetem történelem szakára, de tanítani nem szerettem volna. A csoporttársaim zöme hasonlóan gondolkodott, közülük csak kevesen választották a pedagógusi pályát. Az diploma megszerzése után lehetőségem volt egy évet az egyetem történelem tanszékének régészeti laborjában dolgozni. A nyári időszakban ásatásokon vettünk részt többek között Alsóveresmarton (Nagyszőlősi járás), Sárosorosziban (Beregszászi járás), a Vérke parti Szépasszony dombján és a Munkács melletti Lovácska hegyen. Télen aztán a talált leleteket rendszereztük, a cserépdarabokból megpróbáltuk rekonstruálni az eredeti tárgyakat, majd mindezt lerajzoltuk. Már akkor nagy hasznát vettem a jó rajzkészségemnek, amelyet valószínűleg édesanyámtól örököltem.
– Mi történt az egyetemi évek után?
– Egy évvel a diplomám megszerzése után, 1991-ben állást ajánlottak szülőfalum középiskolájában. Először földrajzot tanítottam, majd történelemórákat is kaptam. Több mint két évtizedig voltam a salánki kollektíva tagja. S eközben rájöttem, hogy szeretek tanítani, gyerekekkel foglalkozni.
– A tanítás mellett mással is foglalkoztál?
– Még édesapám hozta létre a salánki iskola helytörténeti múzeumát, melynek gyűjteményét aztán én ápoltam és egészítettem ki újabb darabokkal. Salánk – talán azért, mert oldalra eső település – gazdag tárgyi és szellemi emlékekben. A kőkorszaki leletektől kezdődően a Rákóczi-kor emlékein keresztül a népi kultúra széles tárháza lelhető fel a községben. Itt még él a köztudatban a guba, a bőgatya, a salánki kalap… Nem véletlen, hogy a Debreceni Egyetem PhD-hallgatójaként Salánk tárgyi kultúrájából írom a doktori disszertációmat.
– Hogyan jutottál el a helytörténeti múzeum ápolásától hagyományőrző társaság és jurta tábor szervezéséig?
– Magyarországon és más európai országokban nagy múltja van a hagyományőrzésnek. Kárpátalján te voltál az első és most is a Salánki Íjászkör az egyetlen, amely ezzel foglalkozik. Milyen volt a kezdet?
– Ma már nevetségesnek tűnnek azok a ruhák és eszközök, amelyeket először készítettünk el. Se pénzünk, se alapanyagunk, se tapasztalatunk nem volt a korhű ruhák és fegyverek előállításához. Mindent felhasználtunk, ami a kezünkbe akadt: ruhát anyósom függönyéből varrtam, a feleségem bőrtáskája is áldozatul esett, a mosógép dobjából készítettem sisakot… Ezek inkább jelmezek voltak, mint korhű öltözékek. Idővel beláttam, hogy anyagi ráfordítás nélkül nem lehet komolyan hagyományőrző tevékenységet folytatni. Beszereztem íjakat, varrattam megfelelő ruhákat, fejfedőt, fegyvereket… A ház minden zuga tele van velük. Szerencsére a családom nemcsak tolerálja a tevékenységem, de részt is vesz a hagyományőrzésben.
– Hol lehet hozzájutni ezekhez a tárgyakhoz?
– Magyarországon számos mester van, aki ezeknek az elkészítésével foglakozik. Vannak bőrdíszművesek, ötvös mesterek, lószerszám készítők, varrók… Utánaolvastam és tájékozódtam, hogy milyen volt a honfoglalás és a kuruc kori viselet, fegyverzet, s aszerint igyekeztem összeállítani a teljes öltözékemet. Megismerkedtem Szedlják István ötvös mesterrel, aki elkészítette nekem a Kárpátalján, Szolyván megtalált honfoglalás kori tarsolylemez másolatát. Vannak egyszerűbb eszközeink, melyeket nem a bemutatókon használunk, hanem a gyerekek kezébe adjuk őket, hogy kipróbálják azokat. Eredeti fanyergeket használunk, amelyeket a tiszaújlaki Petrusinec Volodimir bőrdíszműves és lószerszám készítő mester újított fel.
– Idővel mások is kedvet kaptak a hagyományőrzésre, s csatlakoztak hozzád.
– Így van, s ebből a lelkes társaságból – akik között van asztalos, kádár mester, tanár és egyetemista – alakult meg a Salánki Íjászkör. A csapat tagjaival rendszeresen részt veszünk hagyományőrző rendezvényeken, fesztiválokon, a Rákóczi-szabadságharc és az 1848-49-es szabadságharc kárpátaljai helyszínein tartott megemlékezéseken, táborokban. Jelenleg 15-16 huszáröltözékünk van, a lovaink nagy részét helyi gazdáktól szoktuk kölcsönözni a rendezvények idejére. A lányom, Réka és én annyira megszerettük a lovaglást, hogy lovat is vásároltunk.
– Saját tábort is magáénak mondhat az egyesület.
– Kik vesznek részt a táborban?
– Kárpátalja-szerte ismert a tábor, a megye minden tájáról jönnek gyerekek, sőt rendszeresen vannak anyaországi és lembergi táborozóink is. Az utóbbi időben a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség égisze alatt működik a tábor, így leginkább tanulmányi versenyeken jó eredményt elért diákok jönnek jutalomtáborozásra hozzánk.
– Nemcsak az iskolában és a jurta táborban tanítod a történelmet a gyerekeknek, hanem könyv, képregény formájában is segíted a múlt megismerését.
– Amikor elkezdtem történelmet tanítani, fekete-fehér, kevés illusztrációval ellátott könyveket használtunk, amelyek egyáltalán nem voltak érdekesek a gyerekeknek. Hogy segítsem a diákok tanulását, készítettem a számukra olyan képekkel tűzdelt füzeteket, képregényeket, kifestőket, amelyek a helyi mondákat dolgozták fel. Mondák a honfoglalás korából címmel jelent meg az első könyvem Ungváron, melyet újabbak – Árpádok földjén, A szabadságharc vitézei 1848-1849 – követtek.
Debrecenben, a Graph-Art stúdió gondozásában is jelentek meg képeskönyveim. Ezzel a könyvkiadóval évek óta együtt dolgozom, gyermek- és ifjúsági folyóiratokat (Tappancs, Tudorka, Mini Manó) adunk ki közösen. Eleinte rajzoltam és illusztrációkat készítettem ezekbe a magazinokba, manapság szerkesztői munkát végzek bennük.
– Ennyi elfoglaltság mellett jelenleg is tanítasz.
– Két évvel ezelőtt váltam meg a Salánki Mikes Kelemen Középiskolától, s jöttem át a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára, ahol népismeretet, magyar nép történetet tanítok.
– A család hogyan viszonyul a hagyományőrzés iránti elhivatottságodhoz?
– A feleségem, Kész Margit szakmabeli, amellett, hogy a Rákóczi-főiskola Magyar Tanszéki Csoportjának előadója, néprajzkutatással foglalkozik. A gyermekeink, Barna és Réka belenőttek ebbe az életformába. A fiúnk a Debreceni Egyetem néprajz szakának, illetve a beregszászi főiskola történelem szakának másodéves hallgatója, s emellett szeret íjászkodni. Réka lányunk idén érettségizik, őt is érdekli a néprajz, illetve a magyar nyelv és irodalom is közel áll hozzá. Szeret rajzolni, emellett énekel, mesét mond, dobol.
– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– Mindenekelőtt a disszertációm befejezése és a doktori fokozat megszerzése az elsődleges feladatom. Emellett vannak könyvkiadási terveim is: szeretném megírni az elmúlt húsz évben a történelmi hagyományőrzés területén szerzett tapasztalataimat. S természetesen tovább folytatom a hagyományőrzést, hogy minél többen ismerjék meg a magyar nemzet, s Kárpátalja múltját.
– Isten áldását kívánom mindehhez!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma