Ki mint épít…

Mostanában egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy szimpatizálok a tévés szappanoperák rajongóival.

Azt szokták mondani, hogy ők egyfajta álomvilágba menekülnek a számukra valamilyen oknál fogva kényelmetlen, elfogadhatatlan, elviselhetetlen valóság elől, amikor e bugyuta és igénytelen műsorokat nézik. De mi van, ha kiderül, hogy az a bizonyos valóság, amelyben élünk, nagyságrendekkel abszurdabb, irreálisabb, mint a mesevilág, amelyet a forgatókönyvírók fantáziája teremt? Talán mégis létezhetnek esetek, amikor az ember az általa korábban megszokott normalitást keresve, a mindennapokon eluralkodó abnormalitás elől menekül a sorozatok világába?
Vegyük például Kárpátalját, mely többé-kevésbé közömbösen ringatózik a kijevi zavargások oldalvizén. Nálunk nem tombolnak különösebben az indulatok, nem folyik vér, legfeljebb az ukrán ellenzék helyi képviselői igyekeznek utánozni időnként azt, amit a televízióban és az interneten látnak, olvasnak. Így Ungváron is szerveztek úgynevezett Jevromajdant, ami a tiltakozások tömegességét, a „népharagot” lett volna hivatott jelezni, ha be nem bizonyosodik, hogy néhány alkalmi nekibuzdulást leszámítva a Színház téren több a zászló, mint a tüntető.
Bizonyára felmerült a tiltakozások szervezőiben, hogy lembergi mintára jó lenne elfoglalni a megyei állami adminisztráció és a megyei tanács épületét, végül azonban a botcsinálta forradalmárok az épület elé kivonuló két tucat rendőr asszisztálásával megmaradtak annál, amihez értenek: a vad ökölrázásnál. Megkérem a kedves olvasót, hogy még gondolatban se mosolyogja meg őket, hiszen valójában örülnünk kell annak, hogy a népünk ennyire szelíd, nem hajlik az erőszakra, mert így nem kell a szeretteinket féltenünk, valahányszor elhagyják az otthonukat. Ez egyszer tekintsük szerencsés történelmi adottságnak, hogy a kárpátaljaiakat sohasem volt egyszerű a barikádokra csábítani.
Apropó barikádok. Néhány hete amatőr forradalmáraink úgy gondolták, hogy az a bizonyos ökölrázásuk a hatalom felé sokkal látványosabb lenne, ha nem a sík utcán állva gyakorolnák, hanem fenyegető barikádot építenének a megyei adminisztráció előtti térre. Csak hát a látszattevékenységek országában, Patyomkin gróf kései utódainak munkához nem szokott keze nyomán a barikád is csak olyan lett, mint bármi más – hitvány. A nemrég felújított téren sebtében emelt torlasz gerincét az akkoriban hullott hóval megtömött zsákok alkották. Így a napokban, amikor a felmelegedés hatására elolvadt a hó, az egész építmény megroggyant, nevetség tárgyává téve az „alkotókat”. A hatalompárti sajtó nem is késlekedett közzétenni a magukért beszélő fotókat.
Ám országunkban távolról sem csupán az ellenzék tevékenysége abszurd. A hivatali helyiségekben ücsörgő bürokraták és politikusok sem érzékelik a valóságot. Miközben a megyei adminisztráció épülete előtt a barikádépítő művészek éppen azon törték a fejüket, mivel pótolják az elolvadt havat, odabent a csinovnyikok egy újabb hivatalos ünnepséget tervezgettek. Őket a jelek szerint nem izgatta, hogy Kijevben nemrég emberek haltak meg, az ország az államcsőd szélén áll, a napokban 10 százalékkal leértékelték a nemzeti valutát, a fővárosban talán még mindig a rendkívüli állapot bevezetését fontolgatják a tiltakozó megmozdulások hatására, az ellenzék pedig az Alkotmány módosítását sürgeti. Olekszandr Ledida megyei kormányzó és munkatársai ugyanis eközben arról tanácskoztak, miképpen újíthatnák fel a kérészéletű miniállam, Karpatszka Ukrajina március közepén esedékes évfordulós ünnepségeire a kárpáti szicsovikok Huszt környéki emlékparkját. Most mondják meg őszintén: hát nem ezerszer több köze van ennél a valósághoz az árva brazil lányoknak, a fekete szemű argentin hősszerelmeseknek vagy a török szultán szőke háremhölgyeinek?
„Március 15-ig el kell végezni a komplexum folyó karbantartását. Azután, amikor az időjárási viszonyok megengedik, hozzá kell majd látnunk a komplexum alapos rekonstrukciójához, hogy az ne egy-két évre szóljon, hanem legalább néhány évtizedre” – idézi Ledidát az ua-reporter.com portál a megyei állami adminisztráció sajtószolgálatának az említett tanácskozásról kiadott közleménye alapján.
Az olvasó, aki emlékezhet rá, hogy az emlékparkot alig öt évvel ezelőtt adták át Viktor Juscsenko államfő jelenlétében, joggal kérdezheti: hát miféle emlékparkot építettek ezek, ha máris felújításra szorul, pedig senki nem támadja (rombolja, égeti, firkálja stb.), mint mondjuk a vereckei magyar honfoglalási emlékművet? A választ nem tudhatjuk, de nem csodálkozhatunk, ha a vörös-mezői emlékpark esetleg – és bizonyos értelemben – ugyanolyanra sikeredett volna, mint az ominózus ungvári barikád. Az építmények ugyanis sok tekintetben hasonlatosak létrehozóikhoz, sok mindent elárulnak közösségekről, emberekről – nemegyszer olyasmit is, amit leplezni igyekeznek.
Vegyük például a barikádokat. Miután a kijevi úttorlaszokat valóban azért építették, hogy szükség esetén feltartóztassák a hatóságokat, nem is merültek fel különösebb gondok mostanáig a stabilitásukkal. Ezzel szemben a tényleges cselekvés és elszántság hiányát elleplezni, az ellenzékiség látszatát megteremteni hivatott ungvári tákolmány az első megpróbáltatás alkalmával építői ellen fordult.
Kárpátaljai magyar példa is eszébe juthat az olvasónak: a már említett vereckei honfoglalási emlékmű. Amikor a kilencvenes évek első felében megszületett a gondolat, hogy a magyar nemzet számára oly sokat jelentő helyszínen emlékjelet állítsunk, senkinek sem volt kétsége afelől, hogy az elképzelésnek lesznek ellenzői. Az ötlet megvalósítása felett bábáskodó Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség részéről ezért kimondatlanul is az alapvető követelmények egyike volt – a közvetítendő üzenet és a művészi érték mellett –, hogy az alkotás a lehetőségekhez mérten ellenálljon az időnek, a pusztító szándékoknak. Utólag elmondhatjuk, hogy Matl Péter szobrász munkája várakozáson felül megfelelt valamennyi szempontnak. Az évek során a nyers fizikai erő, a tűz, a ráfestett szitkok és fenyegetések számos sebet ejtettek az emlékművön, de nem voltak képesek elpusztítani. Ily módon a kárpátaljai magyarságnak az az eredeti szándéka, hogy az emlékmű által is félreérthetetlenül jelezze múltját és jelenlétét, további jelentéssel bővült, hiszen ma már annak a jelképe is, hogy nem szándékozunk feladni, meg akarunk maradni közösségként e tájon.
Mielőtt bárki a szememre vetné, hogy botor módon hencegek, készségesen elismerem: a vereckei emlékmű sem elpusztíthatatlan. Amit emberkéz alkotott, azt le is tudja rombolni. Műszakilag létezik megoldás a feladatra, s kellő elszántsággal bármilyen gonosztett véghezvihető. Ezt nap mint nap tapasztaljuk. Ám ebben az esetben a hangsúly azon van, hogy az itteni magyarság nem látszattevékenységet folytatott, megtette, ami módjában állt, s minden vonatkozásban, a szó szoros értelmében is maradandó alkotással rukkolt elő Vereckén.
Legalább ennyire fontos, hogy, ha kellett, a kövek szilárdságát a saját eltökéltségével toldotta meg közösségünk: egy pillanatra sem mondott le a megvalósításáról éveken át, s azóta is küzd a megmaradásáért, újra és újra helyreállítja, valahányszor megrongálják. A vereckei emlékmű ily módon több vonatkozásban sem egy közönséges kőhalom vagy építészeti kérdés, hanem olyan vállalkozás, amely közösségként is minősít bennünket.
Remélem, sohasem következik be, de ha valaha mégis megsemmisítik a vereckei emlékművet, bizonyosan nem súlytalan szavú fecsegőknek és konjunktúralovagoknak esik áldozatul. Annak, aki elpusztítja, valóban el kell szánnia magát a gonoszságra, nemcsak tettetnie kell azt. Cselekedetével félreérthetetlenül jelezni fogja, hogy ő maga, illetve az általa képviselt eszme valójában miként viszonyul az európai és az emberi értékekhez.
Közhelynek hangzik, de igaz: egy nép, amely ismeri történelmét és büszke arra, amely megbecsüli értékeit és élni akar, tartozik magának annyival, hogy mindenkor ezen történelemhez, értékekhez méltóan cselekszik, dolgozik, hiszen csak így alkothat bármi maradandót, teremthet magának jövőt. Abban is biztos vagyok, hogy ha majd egyszer elérjük, hogy Kárpátalja „hivatalos” történelme ne csak a győztesek vagy az erősebbek történelme legyen, idővel az emlékművekkel is kevesebb lesz a gond, s talán arra sem lesz szükség, hogy a hatóságok rendeletileg toborozzanak ünneplő tömeget a vörös-mezői emlékparkba a hivatalos megemlékezésekre.
Ha az építkezés kerül szóba, érdemes nem csak az emlékművekre gondolni, s nem csak a nyers kövekre. Valahányszor elmegyünk a csodálatosan felújított beregszászi volt törvényház épülete előtt, amely ma a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolának ad otthont, méltán érezhetjük büszkének magunkat, hiszen kicsit mindannyian hozzájárultunk a sikerhez. A szkeptikusok mondhatják, hogy a munka dandárját – már ami a beépített malter mennyiségét illeti – a magyar állam pénzén végezték el. De pontosan tudja mindenki, hogy az elképzelésből semmi sem lett volna, ha a kárpátaljai magyarság nem hoz létre, és nem tart fenn minden nehézség, politikai támadás ellenére saját főiskolát; ha nem fog össze szinte az egész Kárpát-medence nemzeti érzelmű magyarsága, s kezd hozzá az épület felújításához még jóval azelőtt, hogy a költségvetési támogatás lehetővé vált volna.
Úgy gondolom, hogy amit eddig közösen létrehoztunk Kárpátalján mi, magyarok, az nemcsak alap a jövőhöz, hanem egyfajta minta, viszonyítási pont is. Ha ugyanis valaki nemcsak hogy nem épít a beregszászi főiskolához hasonló magyar oktatási intézményeket, de még a meglévőt is ellehetetleníteni igyekszik, az nem nevezhető a kárpátaljai magyarság barátjának vagy partnerének. Aki el akarja pusztítani a vereckei honfoglalási emlékművet, az nem számíthat a magyarság támogatására. És ebben a vonatkozásban mindegy, hogy pillanatnyilag a barikád melyik oldalán áll az illető. Csak azoknak hihetjük el, hogy demokraták, s építeni akarják az országot, akik a magyarság vonatkozásában is készek betartani a törvényeket, s legalább néhány tisztességesen felújított épületet, kijavított utat, üzembe helyezett gyárat fel tudnak mutatni. Csak azok mellé állhatunk fel a barikádra, akik úgy meg tudják építeni azt, hogy ne temessen mindjárt maga alá mindenkit.