Akikre büszkék lehetünk… Interjú Szakál Imrével

Szakál Imre a diákéveit követően sem szakadt el a Rákóczi-főiskolától, ma már egykori alma materének tanári kollektíváját erősíti.

– Benében születtem egy vegyes családban. Édesapám magyar, édesanyám ruszin. Én magyar iskolában tanultam. Benében végeztem el az általános iskolát, utána pedig a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában érettségiztem, ezt követően felvételiztem a főiskolára.

– Ezt nem mondanám. Magyar anyanyelvű vagyok, de a családi kötelékemből kifolyólag az ukránnal is elboldogulok, azonban második nyelvként tekintek rá.

– Felmerült egyébként, de igazság szerint nekem egészen természetes volt, hogy a főiskolán tanulok tovább. A magyarországi továbbtanulás távolinak és költségesnek tűnt. Mivel mind az általános, mind a középiskolát magyar nyelven végeztem, ezért nagyon távol állt tőlem az ungvári egyetem is. Az tűnt logikusnak, hogy magyar nyelven folytassam a tanulmányaimat. A főiskola földrajzilag is közel volt, anyanyelvemen tanulhattam. Igazából evidens volt, hogy ott tanulok tovább. Ez volt az egyetlen hely, ahová jelentkeztem és szerencsére fel is vettek.

– Tízéves voltam, amikor megszerezte az akkreditációt a főiskola. Édesanyám újságolta nekem, hogy milyen jó lesz, majd mehetek oda tanulni. A településünkről többen is tanultak a fölöttem lévő évfolyamokon, így sokat hallottam az intézményről.

– Történelem-földrajz szakra jelentkeztem. Elsősorban történelmet szerettem volna tanulni, de a földrajz is közel állt hozzám, ez a párosítás tűnt a legszimpatikusabbnak.

– Nagyon pozitívan. Szerettünk itt tanulni, kiváló tanárokkal sikerült megismerkednünk, mindkét szakon olyan szakemberekkel találkozhattam, akiktől sokat tanultam. Élveztük az órákat és a szabadidőt is. Alapvetően a csoportom barátias légköre határozta meg leginkább azt az öt évet, amit a főiskola falai között töltöttem. Máig is tartjuk egymással a kapcsolatot.

– Azonnal munkakeresésbe kezdtem, több helyre is jelentkeztem, s szerencsére rögtön két munkahelyem is akadt. Az egykori Beregszászi 8. Számú Középiskolában voltam földrajztanár egy évig, s párhuzamosan a főiskola Felnőttképzési Központjának munkatársaként is dolgoztam. A középiskolát egy év után hagytam ott, a két munkahelyet nehéz volt összeegyeztetni. 2011-ig voltam a Felnőttképzési Központ munkatársa, 2011-től 2013-ig a GENIUS Jótékonysági Alapítványnál dolgoztam, ahol elsősorban az Agora Információs Központ ügyeivel foglalkoztam: ösztöndíjak ügyintézésével, továbbtanulási tanácsadással és hasonlókkal. Emellett 2009-től a tanulást is újra a nyakamba vettem, a Debreceni Egyetemen voltam PhD-hallgató 2012-ig. Végül 2013 szeptemberében volt egy újabb váltás, amikor elhagytam a GENIUS Alapítványt és a főiskola Történelem- és Társadalomtudományi Tanszékén kezdtem el tevékenykedni. Most elsősorban tanítok és írom a disszertációmat.

– Kárpátalja két világháború közötti történetét kutatom, azon belül is a Csehszlovák Köztársaság telepítéspolitikáját. Ebből írom most a dolgozatomat, és ha minden jól megy, akkor szeptemberig elkészülök vele.

– Igazság szerint az előző munkahelyemen elég sok adminisztratív feladatom volt, amit élveztem ugyan, de kevesebb időm jutott az oktatásra, s főként a kutatásra, ezért tűnt célszerűnek a váltás. Az ember nem tud mindennel foglalkozni, amivel szeretne, el kellett határoznom, mi az, amit teljes lendülettel és elszántsággal csinálni akarok. Emellett döntöttem.

– A dolgozatom megírása után minél hamarabb szeretném megvédeni azt. Természetesen ott a tanítás és nagyon sok kutatási ötletem, tervem van. A történészi hivatás egy életen át tartogat lehetőségeket, amíg be tudunk menni a levéltárba, addig mindig lesz mivel foglalkoznunk. Tehát sok a tervem, remélem sikerül közülük minél többet valóra váltani.

– Erről sokat szoktunk beszélgetni a volt csoporttársaimmal… Valószínűleg azt, hogy értelmiségiek lehettünk, szakmát tanulhattunk, egyfajta szenvedély vagy szeretet alakult ki bennünk a szakma iránt, s ez mind a főiskolának köszönhető. Ha nincs ez az intézmény, akkor nem biztos, hogy be tudtunk volna kerülni a felsőoktatásba. Tehát elsősorban szakmát, tudást, elhivatottságot, s ami ugyancsak fontos, nagyon jó barátokat. Itt ismertem meg a páromat, tehát számomra a főiskola egy olyan környezet, ahol az életem eddigi legmeghatározóbb dolgai történtek velem. A diákéveimmel együtt tíz éve vagyok az intézmény falai között, a mindennapjaim részévé vált, nehezen tudnám elképzelni máshol a jövőmet.

– Közeleg a felvételi időszak, mit javasolnál a tanulóknak, miért érdemes a Rákóczi-főiskolát választaniuk?
– Elsősorban azért, mert anyanyelvükön, díjmentesen tanulhatnak, s nagyon jó szakemberek várják itt őket. 17 éves korukra még nem alakul ki megfelelően a világlátásuk, a főiskola azonban nagyon jó szocializációs közeget biztosít, úgy formálja a fiatalok személyiségét, hogy megállják helyüket a mindennapokban.