Nagycsaládok Kárpátalján: a Barta család
Lassan húsz éve házasok.
Egész eddigi közös életükben missziós munkával foglalkoztak, miközben négy gyermeket neveltek. Tanítják, megélik keresztyén hitüket. Követendő példaként állnak előttünk. Barta Andrásról, felségéről és négy gyermekükről szól a mostani nagycsaládos rovat. (Ne lepődjön meg a kedves Olvasó, ha azt tapasztalja, hogy Szilvia kevesebbet szólal meg, missziós elfoglaltságai miatt csak keveset tudott bekapcsolódni a beszélgetésünkbe.)
– Mindketten Fornoson nőttetek fel…
András: – Öt évvel vagyok idősebb Szilviánál, ismertem őt az iskolából, illetve édesapám által, aki tv-szerelőként gyakran megfordult náluk. Különös egybeesés, hogy sok-sok évvel korábban édesapám megmentette Szilvia édesapjának az életét, aki gyermekkorában majdnem vízbe fulladt. Szilvia ajándék a számomra, bár ő kétszer is kikosarazott, amikor udvarolni akartam neki.
–Mi volt a kifogása ellened?
András: –Fiatalként nem éltem éppen példamutató életet, szórakozni jártam a barátaimmal, gyakran hajnalban kerültem haza, s az italt sem vetettem meg, emellett teljesen ateista voltam. Aztán elfogadtam Isten meghívását és megváltoztam. Ez 1994-ben volt, akkor töltöttem be a 21-et. Azon a nyáron egy ifjúsági táborban vettem részt, ahol Szilvia is ott volt. Akkor ismerkedtünk meg közelebbről egymással, s elkezdtem neki udvarolni.
Szilvia: – Én akkor 16 éves voltam. Ugyanabban az évben tértem meg én is. Nagy hatást gyakoroltak rám Zimányi József tiszteletes szavai. A nyár végén visszamentem a középiskolába, és azt terveztem, hogy Munkácson, a tanítóképzőn folytatom a tanulmányaimat. De Isten más utat szánt nekem. A tanítóképzőt nem tudták volna finanszírozni a szüleim. A felvételi helyett egy nyári tábort választottam. Aztán összeházasodtunk.
– Mikor volt az esküvőtök?
András: – 1995 őszén keltünk egybe, bár nem egészen úgy sikerült a lakodalom, ahogyan mi terveztük. Mi szerettük volna keresztény módon megtartani az esküvőt, de a család nem hívő tagjai másképp vélekedtek, s nem nagyon tudtuk összeegyeztetni az elképzeléseinket.
– Hol kezdtétek meg a közös életeteket?
András: – Mindketten jelentkeztünk és részt vettük a Tiszapéterfalván működő hároméves missziós képzésen. Ez idő alatt ott laktunk, az akkor megnyílt líceumban étkeztünk, s készültünk a missziós munkára. Csak a nyári szünetekben mentünk haza, akkor is rövid időre, hiszen folyamatosan táborokat vezettük.
– Gyermeket terveztetek?
Szilvia: – Én két-három gyermekben gondolkodtam.
András: – Szilvia nagycsaládból származott, négyen vannak testvérek, nekem egy bátyám van. Én titokban négy gyereket szerettem volna. Az első években nem részesültünk gyermekáldásban, de ezt teljesen a Jóistenre bíztuk. A harmadik év táján már kezdtünk aggódni, de hamarosan kiderült, hogy babát várunk. Levente fiúnk 1999 januárjában született meg.
– Akkor már Fornoson laktatok…
András: – Igen, s azon a vidéken kezdtük meg a missziós tevékenységünket is. Korábban szóba került, hogy Odesszába vagy Belorussziába küldenek bennünket, de a Jóisten a gyermekmissziós munkát szánta nekünk. Így kapcsolódtunk be a Gyermek Evangelizációs Közösség (GYIK) munkájába. Ennek a jelmondata: „Minden gyermek, minden nemzet, minden nap”. Először Dercenben, majd Fornoson hoztunk létre Örömhír Klubokat. 1999 végére már 50 ilyen csoportunk működött. Egy év tapasztalat után beláttuk, hogy Fornosról nehéz kimozdulni, megközelíteni a közösségeinket. Ekkor átköltöztünk az Ung járásban található Szürtébe, s onnan jártunk vonattal, biciklivel a hozzánk tartozó településekre.
– Milyen korosztállyal foglalkoztatok?
András: 6-13 éves gyerekeknek vezettük az Örömhír Klubbot, illetve nyaranta táborokat szerveztünk a számukra. Először sátorosat, majd létrejött a BeregCamp, amelynek épületei idilli környzetben látnak vendégül bennünket az utóbbi években. Fontosnak tartjuk a gyerekekkel való foglalkozást, s a tapasztalatok is azt mutatják, hogy rájuk lehet a legjobban hatni.
– Közben megszületett a második gyermeketek.
András: – Teodóra 2001-ben jött a világra. Két év múlva visszaköltöztünk Fornosra, ahol most a szüleimmel élünk egy portán.
Szilvia: – De azért nem volt könnyű a két kicsi gyerekkel. Sokáig nem is terveztünk újabb gyermekeket. Amikor már Levente és Teodóra nagyobbak lettek, könnyebb lett nekünk is, s kezdtük újra kényelmesebben érezni magunkat. Nyolc év múlva vállaltunk újabb gyermeket. 2009-ben született meg Lídia, 2010-ben Emília.
– Hogyan fogadta a család a gyermekáldást?
András: – Az első háromnál örültek, de Fornoson egyébként is gyakori – még a nem vallásos családoknál is –, hogy három gyermeket vállaljanak. A negyedik gyermek születésénél azért már voltak rosszalló pillantások.
– Hogyan viszonyultak András hozzád a szülőfaludban?
András: – Várták, hogy mi lesz belőlem: elbukom vagy megmaradok a helyes úton. Azóta elfogadtak, presbiter lettem az egyházközségben, sportprogramokat szervezek a fiataloknak, vezetem az ifjúsági közösséget. Már arra is volt eset, hogy valaki velem példálózott – jó értelemben – a gyermekének. A közösség fontos összetartó ereje a falunak. Fornoson jelenleg hét Örömhír Klub és két ifjúsági csoport működik, évente kétszer evangelizációt tartunk a gyülekezetben.
– 16 éve foglalkoztok gyermekekkel. Hogyan értékelitek ezt az időszakot?
András: – Kezdetben nagyon nagy volt a lelkesedésünk, sikerélményben is bőven volt részünk. Aztán öt-hat éve észrevettük, hogy megállt az Örömhír Klubok fejlődése. Kialakult egy komfortkeresztyén réteg, akik csak annyira keresztények, amennyire kényelmes nekik. Ebben a nehéz időszakban egymást támogattuk Szilviával, s Isten kivezetett bennünket a mélypontból. Azóta dinamikusan fejlődünk. Jelenleg 100 felett van az Örömhír Klubok száma – ebből több mint 40-et mi koordinálunk a feleségemmel –, s közel 150 munkatársunk van. Arra törekszünk, hogy folyamatosan kapcsolatban legyünk azokkal, akik részt vesznek a képzéseinken, felmérjük, hogy milyen talentumokkal rendelkeznek, s aszerint adjunk nekik feladatokat, szakmai tanácsokat.
András: – Annak örülünk, ha a gyermekek eljutnak Krisztushoz. Az évek alatt már sokan kikerültek a kezünk közül. Vannak közülük lelkészek, egyetemisták, családanyák. Sokan külföldön élnek, s ott tesznek tanúságot keresztyén hitükről.
– Hogyan élik meg a gyermekeitek azt, hogy missziós munkával foglalkoztok?
András: – A gyerekeket kicsi koruktól vittük mindenhová magunkkal. Ebben nőttek fel. Amikor Szivia várandós volt az első gyermekünkkel, mindig azt imádkoztam, hogy „Istenem, csak úgy add nekem, ha a tiéd lesz!”
– Milyen szempontokat tartotok szem előtt a gyermeknevelésben?
András: – Úgy gondoljuk, hogy a legnagyobb hatást a szülők gyakorolhatják a személyes bizonyságtételükkel a gyermekeikre. Sokszor elmondjuk, hogy minden zörej, amely éri a gyereket, hatást gyakorol a későbbi személyiségére. Mi azt szeretnénk, hogy a gyermekeink számára az evangélium az élet jelentse, ne egy vallásos keretet. Persze van az a bizonyos kamaszkor, amikor a gyerekek belekóstolnak a nagybetűs életbe, de aztán visszatérnek a helyes kerékvágásba. Nekünk is van két kamaszgyerekünk. Néha szigorúnak kell lennünk velük. Mi mindketten azok vagyunk a feleségemmel. De a fegyelem mellett a kegyelmet is gyakoroljuk, s nem büntetjük meg a gyerekeket, ha azt látjuk, hogy őszintén megbánták a tettüket.
Szilvia: – A legfontosabb, hogy Istené legyenek. Szeretnénk a legjobbat kihozni belőlük, de semmiképpen sem akarunk erőszakosak lenni.
– Volt, van segítségetek a gyermeknevelésben?
András: – Szilviával mind a ketten kivettük a részünket a gyerekek neveléséből, én is részt vállaltam az öltöztetésükben, altatásukban stb. Emellett nagyon sokat segítenek a nagyszülők. Levente fiúnk már nincs otthon, második éve a Nagyberegi Református Líceum tanulója. Teodóra pedig idén felvételizik az intézménybe.
– Terveztek még gyermeket?
Szilvia: – Most elégedettek vagyunk így az életünkkel, de nem zárkózunk el a gyermekáldástól. Azt is hozzá kell azonban tenni, hogy az utolsó terhességem már nem volt könnyű, voltak, vannak egészségügyi problémáim, így már nem egyszerű gyermeket vállalni.
András: – Valljuk, hogy „…az Úr ajándéka a gyermek; az anyaméh gyümölcse jutalom…”
– Meddig tervezitek a missziós munkával való foglalkozást?
András: – Amíg az Isten nem vonja vissza tőlünk ezt a feladatot. Mi erre kaptunk talentumot. Sok mindent kipróbáltam az életben, voltam tv-szerelő, üzleteltem használt termékekkel, fotóztam esküvőkön stb., de Isten mindig megmutatta, hogy a missziós munka az én igazi hivatásom.
– Kívánok nektek sok erőt és egészséget a hivatásotokhoz és áldást a családotokra!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma