Nagycsaládok Kárpátalján: a Harangozó család
Harangozó Miklós neve egyeseknek a salánki festőművészt, míg másoknak a csepei görögkatolikus lelkészt juttatja eszébe.
Apa és fia, akik generációról generációra hasonló szellemben nevelik gyermekeiket: a vallásosság, a családközpontúság és a haza– Kárpátalja – szeretete családjuk három alappillére.
Ezúttal a csepei parókián élő fiatalabb nemzedéknél tettem látogatást. Harangozó Miklós és felesége, Marianna öt gyermeket nevel. Ismerjük meg őket!
– Mindketten salánki származásúak vagytok…
Miklós: – Igen, tősgyökeres salánkiak vagyunk. Én nagycsaládból származom, hárman vagyunk testvérek. Édesapám festőművész, s ez rám is hatással volt. Az általános iskola elvégzése után az Ungvári Képzőművészeti Szakközépiskolában szerettem volna folytatni a tanulmányaimat, de nem vettek fel. Egy másik ungvári szakközépiskolába kerültem, ahol három éven át fafaragást tanultam.
– Ez a három év meghatározóvá vált az életedben…
Aztán felvételt nyertem a Nyíregyházi Hittudományi Főiskolára. Ott kezdtem meg a teológiai tanulmányaimat, majd Ivano-Frankivszkban folytattam a tanulást.
– Közben megismerkedtél Mariannával…
Marianna: – Kicsi koromtól ismertem Miklóst, a bátyám barátja volt, később pedig hittant tanított nekünk Salánkon. Arra emlékszem, hogy mindig kötekedett velem, ezért sokáig nem is kedveltem. Aztán mégiscsak összebarátkoztunk. Én akkoriban már a Hajdúdorogi Görögkatolikus Gimnáziumban tanultam. Távkapcsolat volt a miénk, csak otthon, Salánkon találkoztunk. Négy év udvarlás után házasodtunk össze.
Miklós: – Én akkor fejeztem be Ivano-Frankivszkban a teológiai tanulmányaimat. De nem voltam benne biztos, hogy pap akarok lenni, még további három év telt el a pappá szentelésemig.
– Ezalatt hol laktatok?
Marianna: – Salánkon, a szüleimnél éltünk Miklóssal és a két lányunkkal. Teodóra 1996-ban, Dominika 1998-ban született. Aztán 1999-ben történt változás az életünkben, amikor Miklóst pappá szentelték.
– Hogy fogadtad a megváltozott élethelyzetet?
Marianna: – Volt bennem egyfajta félelem, hogy milyen lesz papcsaládként az életünk. Salánkon gyermekkoromban mindig olyan papok szolgáltak, akiknek nem volt családjuk. Így nem volt előttem példa, hogy milyennek kell lennie egy papcsaládnak, hogyan kell viselkednie a papfeleségnek. Tartottam is attól, hogy meg tudok-e majd felelni az elvárásoknak.
Marianna: – Kisebb kavarodással indult: 1999 nyarán először az ungvári járási Sislócra kapott Miklós kinevezést Szemedi János püspöktől. Ott nem volt parókia, albérletben kellett volna laknunk. Már ki is festették a hívek a házat, amikor váratlanul közölte a püspök úr, hogy mégsem oda megyünk, hanem a nagyszőlősi járási Csepébe nevezte ki Miklóst.
– Mi volt az első benyomásod Csepéről?
– Először a templomot láttam, aztán a parókiát. Attól nagyon megijedtem: áldatlan állapotok voltak a csepei parókián. Nem volt víz, megfelelő fűtés… Tíz éven át folyamatosan építkeztünk.
–Közben újabb gyermekeitek születtek. Nagycsaládot terveztetek?
Marianna: – Sohasem beszéltünk erről. Nem terveztük, hogy hány gyermeket szeretnénk. Amikor édesapám 2002 augusztusában meghalt, láttam, hogy mennyire rossz a testvérének, akinek nem maradt több testvére. Nem szerettem volna, hogy a gyermekeim is így járjanak. Elhatároztuk, hogy kell még egy testvér, s hamarosan, 2001-ben meg is született Máté.
– Ugyanebben az évben Dóra lányotok iskolás lett.
Marianna: – Édesapám halála után édesanyám magára maradt a családi házban. Hogy ne érezze magát egyedül, Dóra hozzáköltözött Salánkra, s ott kezdte meg az iskolát. Két évig lakott Salánkon, s csak hétvégenként jött haza. Aztán visszajött Csepébe, mert azt szerettük volna, hogy együtt legyen a testvéreivel.
– Akkoriban született meg a harmadik kistestvér, Benjámin…
Marianna: – Igen, 2003-ban érkezett a családba Benjámin. A névválasztás nem volt véletlen, nem terveztünk több gyermeket, ezért is neveztük el őt a bibliai József legkisebb gyermeke után Benjáminnak.
– Benjáminnak külön története van…
Marianna: – Öt hónapos koráig minden rendben volt Benjáminnal, aztán beteg lett.
Vírusos betegséggel indult, amit félrekezeltek, majd Munkácsra kerültünk, ott kigyógyították a vírusos betegségből, de amikor visszavittük az orvoshoz, az észrevette, hogy valami más probléma is van Benjáminnal, bár nem tudta megmondani, hogy pontosan mi az. Annyit láttak, hogy Beni bal oldala nem úgy mozog, mint a jobb oldala. Mivel nem tudták a tünet okát, azt tanácsolta, hogy vigyük el egy magyarországi kivizsgálásra. Először Miskolcon, majd Budapesten végeztek vizsgálatokat. Az eredmény félelmetes volt: egy hatszor-hatszor-hat cm-es cisztát találtak az agyában, melyet subdurális folyadék vett körül. Ez okozta a mozgásbeli problémákat. Akkor azt mondták nekünk az orvosok, hogy ha a folyadék térfogata még két mm-rel nő, azonnal meg kell műteni Benjámint.
Miklós: – Azt mondták, hogy egyelőre nem tehetnek semmit, várnunk kell, hogy a következő három hónapban mi történik: rosszabbodik Beni állapota vagy magától visszafejlődik a ciszta. Semmilyen gyógyszert nem adtak erre az időszakra, ami nekünk azért volt furcsa, mert megszoktuk, hogy Kárpátalján agyongyógyszerezik a betegeket.
– Mi történt a következő három hónap alatt?
Miklós: – Senkinek sem kívánom azt az időszakot. Végig azért rettegtünk, hogy mi lesz Benjáminnal. Sokat vádoltuk magunkat, hogy vajon nem mi tettünk-e valamit, aminek ez lett a következménye. Közben Romzsa Tódorhoz imádkoztunk, hogy járjon közben a Jóistennél Benjámin érdekében. Imáink meghallgatásra találtak, mert amikor három hónap elteltével visszamentünk Budapestre, ott megállapították, hogy Beni agyában 2,5 cm-re zsugorodott a ciszta, a körülötte lévőfolyadék pedig teljesen eltűnt.
– Azért az örömbe némi üröm is vegyült…
Miklós: – Beni fejlődésére kihatott a ciszta, a baloldali mozgása jócskán elmarad a jobboldali mellett, annak ellenére, hogy Benit öt hónapos korától masszázsra hordjuk. Semmilyen más lehetőség (gyógytorna, uszoda stb.) nincs Kárpátalján, amely lehetővé tenné a további fejlődést. Nemrég Vinnicján voltunk, ahol lézerrel műtötték meg Beni szemét, kezét, gerincét és lábát, hogy javítsák az állapotát. Az a szerencsénk, hogy Benjámin makacs, kitartó gyerek. Sokat focizik, a jobb a keze pedig nagyon erős. Az óvodában és az iskolában is elfogadták, nem csúfolják. És az is igaz, hogy nagyon elkényeztettük.
– Ilyen előzmények után nem volt bennetek félelem a következő gyerek születésekor?
Miklós: – Dehogynem. Amikor 2011-ben megszületett Ágoston, rögtön azt néztük, hogy minden rendben van-e a mozgásával. Idén lesz hároméves, és hála Istennek teljesen egészséges.
Marianna: – És apa másik kedvence.
– Salánk és a nagyszülők igen messze vannak Csepétől. Ki segít a mindennapokban?
Marianna: – Amikor 15 évvel ezelőtt Csepébe költöztünk, megismerkedtünk Manci nénivel. Ő rengeteget segített nekünk, sokat foglalkozott a gyerekekkel, olyan volt nekik, mint egy nagyszülő, úgy is hívták a gyermekeink, hogy „Manci mama”. Egy évvel ezelőtt halt meg. Mostanában édesanyám segít a háztartás vezetésében és a gyerekek gondozásában.
– Az öt gyermeketek közül csak kettő van itthon állandó jelleggel.
Marianna: – Benjámin Csepében tanul, idén fejezi be az alsó tagozatot, de terveink szerint továbbra is itthon marad. Ágoston októberben lesz hároméves, őt szeretnénk óvodába adni.
– És a nagyok?
Marianna: – Dóra lányunk már egyetemista. Az Ungvári Nemzeti Egyetem fogorvosi szakának első éves hallgatója. Dominika a Beregszászi Magyar Gimnázium ötödik osztályos tanulója, Máté pedig Magyarországon tanul, a tarpai sportiskola diákja.
– A gyerekek mellett érkeztél diplomát szerezni.
– Beni hároméves volt, amikor beiratkoztam az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar szakára. Akkor még élt Manci néni, ő segített, amikor negyedévenként tíz-tíz napra fel kellett Ungvárra utaznom. A gyerekek is élvezték ezt az időszakot, mert olyankor az apukájuk főzött, ami azt jelentette, hogy éttermi koszt, virsli, tojás volt a menü az asztalon. De én is örülök, hogy tanulhattam, jót tett a saját önbecsülésemnek, hogy diplomát szereztem, s ráadásul néha kikapcsolódhattam.
– Tanítani is szeretnél?
Marianna: – Igen, bár Csepében most nincs magyar tannyelvű osztály, itt nincs lehetőségem tanítani.
– Az öt gyermek és a papi hivatás mellett sokat dolgoztok.
Miklós: – Nagy a családunk, sokba kerül a gyermekeink taníttatása, a hétköznapi kiadások. Ezért néhány éve csirkekeltetőt működtetünk a falu melletti farmon. Ez sok munkával jár, de ugyanakkor stabil megélhetést biztosít a családnak.
– Sokat dolgoztok, nem kevés energia kell a gyermekeitek neveléséhez, s ahhoz, hogy papcsaládként is megálljátok a helyeteket. Isten áldását kívánom mindehhez!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma