Híres magyarok: A magányos útkereső

Nem tartozik a mindennapos dolgok közé, hogy egy patikussegéd – egy misztikus élmény hatására – letérjen addigi életpályájáról, s máról holnapra a festészetet válassza hivatásául. Ám Csontváry Kosztka Tivadarral, a XX. század elejének legegyénibb stílusú, magányos festőjével, az impresszionizmus utáni művészeti útkeresések legnagyobb formátumú magyar képviselőjével pontosan ez történt.

Aki iskolatársai helyett inkább a lepkékkel játszott

Csontváry Kosztka Tivadar (eredeti nevén: Kosztka Mihály Tivadar) 1853. július 5-én született a felvidéki Kisszebenben, az apai ágon lengyel nemesi felmenőkre visszatekintő Kosztka László gyógyszerész és a ma Kárpátaljához tartozó Ungdarócról származó Heizelmayer Franciska gyermekeként, s csak festővé válva, vezetékneve költői lefordításával alkotta meg a Csontváry művésznevet. Iskoláit szülővárosában kezdte meg, de még csak tízéves volt, amikor családja vidékünkre, Szerednyére költözött, s a leendő képzőművész az Ungvári Kegyesrendi Főgimnáziumban fejezte be középfokú tanulmányait. Már gyermekként is kissé különc volt, iskolatársai helyett inkább a különféle rovarokkal – lepkékkel, dongókkal, méhekkel – játszott, a tanórák látogatása helyett pedig jobban szerette járni az erdőket, a mezőket, elgyönyörködve a természet szépségében.

A gimnázium befejezését követően, édesapja hivatását választva, ő is patikusnak készült, gyógyszerész oklevelet szerzett Budapesten, majd Tiszalökön, Léván és Losoncon gyakornokoskodott (Léván általános gyógyszerkönyvet is írt), később pedig a Magas-Tátra aljában fekvő Iglóra került patikussegédnek, amikor hirtelen megváltozott az élete.

„Te leszel a világ legnagyobb napút-festője…”

1880. október 13-án, egy meleg őszi délutánon – rövid pihenőt tartva – kiült a gyógyszertár elé, s egy vénycédula hátoldalára, csak úgy a maga szórakoztatására, lerajzolta a szemközt álldogáló ökrösszekeret. A rajz igen jól sikerült, s az öreg patikus, meglátva azt, meglepetten felkiáltott: „Mit csinál?! De hiszen maga festőnek született!” Ekkor Csontváry – önéletrajza szerint – egy égi hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napút-festője, nagyobb Raffaelnél!” S bár a fiatalembernek fogalma sem volt arról, mi az a napút, s miért éppen Raffaellónál, az itáliai reneszánsz festészet kiemelkedő egyéniségénél kell nagyobbnak lennie, ám komolyan vette az elméjében megszólaló hangot, s elkötelezte magát a képzőművészet mellett. 1881 tavaszán megtakarított pénzén Rómába utazott tanulmányútra, s felkeresve a Vatikáni Múzeum képtárát, az említett olasz mester műveivel is megismerkedett, ám úgy érezte, nem található meg bennük az élő természet, az energia, az isteni szikra. Hazatérését követően azután arra törekedett, hogy anyagi biztonságra tegyen szert, s teljesen a festészetnek szentelhesse az életét. Patikussegédként dolgozva, összegyűjtötte a szükséges összeget egy saját gyógyszertár megnyitására a Losonctól hét kilométerre eső, mára községgé „lefokozott” Gács mezővárosban, ahol tízévi kemény munkával felvirágoztatta patikáját, miközben a festészettel is megpróbálkozott. 1893-ban alkotta meg első olajfestményeit, négy madárportrét, majd bérbe adta gyógyszertárát, s 1894-ben, 41 éves fejjel megkezdte művészeti tanulmányait.

Hollósy Simon müncheni szabadiskolájában, Friedrich Kallmorgen karlsruhei festőművész mellett, majd Düsseldorfban és Párizsban képezte magát, de csak pár évig tanult, s lényegében autodidakta alkotóként kezdte meg művészi pályafutását. Festészetét nem iskolák, irányzatok, nagy tanítók formálták, hanem a végletekig független világszemlélete határozta meg. Művészetét az expresszionizmushoz, illetve a posztimpresszionizmushoz kapcsolják, ám igazából egyetlen behatárolható irányzathoz sem tartozott, ún. napút-festőnek tartotta magát. De mit is jelentett számára a napút-festészet? Münchenben a naplementék tanulmányozásakor – mint önéletrajzában írja – ezerféle fokozatban kutatta a napszíneket, s bizonyos, hogy a világító színekre gondolt, melyekkel azokban a percekben találkozhatunk, amikor a Nap nincs ugyan az égen, a levegő mégis varázslatos színekkel – a Nap színeivel – pompázik a láthatáron. Csontváry ezeket a színeket kereste, melyek csak a hajnal, illetve az alkony pillanataiban figyelhetőek meg, s ezeket örökítette meg több festményén.

A Tátrától a Szentföldig

Mindössze tizenöt évig tartó alkotói időszakában rengeteget utazott, az Északi-Kárpátok hegyláncainak fenséges, megkövült hullámtengerétől a szubtrópusi napfényben fürdő Palesztináig, miközben 122 festmény került ki a keze alól, s ma már a kritikusok is egyetértenek abban, hogy értő szemmel és tehetséges kézzel vitte vászonra az egymástól olyannyira különböző tájakat. Az 1890-es évek végén Németországban, Dalmáciában és Olaszországban járt. Ekkor festette meg a tükörbeli önmagával szembenéző, öntudatot és erőt sugárzó Önarcképét is. Az1901-ben elkészült Holdtölte Taorminában és Mandulavirágzás Taorminában című alkotásai már szintén az érett festőiség jegyeit viselik. Ekkortájt főképp a fényviszonyok és a gazdag kolorit megjelenítése foglalkoztatta, a Naplemente a Nápolyi-öbölben c. képén pedig a napszakváltás színeit örökítette meg. 1903-ban Bosznia-Hercegovinába utazott, s topografikus hűséggel festette meg a Jajcei vízesés, valamint a Római híd Mostarban c. műveit (a Dinári-hegységből alárohanó Neretva fölött átívelő pompás hidat a boszniai háború idején szétlőtték, ám a béke beköszöntése után újjászületett a hídépítészet e remeke), s ugyanebben az esztendőben vitte vászonra a Vihar a nagy Hortobágyon című festményét, melyen egyszerre van jelen a végtelen síkságra ráboruló szelíd nyugalom, valamint a háttérben gomolygó sötét felleg által jelzett, kitörni készülő vihar, s a két véglet ütköztetése teremti meg az alkotás belső feszültségét.

1904-ben felkereste Egyiptomot, a Szentföldet, illetve Görögországot. A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című sokalakos kompozícióján megörökítette a zsidóság egyik legszentebb helyét, az ókori Nagytemplom egyetlen maradványát, a Siratófalat, majd Hellászba hajózva, varázslatos színgazdagsággal festette meg Sétakocsikázás újholdnál Athénban c. képét. A következő esztendőben fejezte be a Nagy Tarpatak a Tátrában című alkotását, megörökítve a csipkés peremű sziklabércek közé mélyen bevágódó, vadregényes szépségű patakvölgyet, valamint – Szicíliában járva – A taorminai görög színház romjait, ahol a tobzódó színezés, a sárgák, a vörösek és a kékek különböző árnyalatai, illetve az égboltnak a zöldből a lilán át a szürkébe hajló átmenetei izzítják drámaivá, varázsolják időtlenné és földöntúlivá a Jón-tenger öble, az Etna hófödte csúcsa és a görög színház geometriai rendjének nem véletlenszerű egységét. 1906-ban pedig – Libanonba utazva – vászonra vitte az élete főművének tekintett legnagyobb méretű festményét, a Naptemplom Baalbekbent, melyen minden együtt van, amit elérni szándékozott: a ragyogó színek, a monumentalitás, a részletgazdagság és a távlat. A festmény előterében az arab kisváros szokásos reggeli ébredését láthatjuk. Az egymásba olvadó lapostetejű, sárga, kék, szürke, zöld, rózsaszín házak megvilágítása még tompított. A fölöttük magasodó, hatalmas kőtömbökből egyberótt teraszon emelkedő antik templom megmaradt márványoszlopai, falai azonban már rózsaszínűen, bíborvörösen, sárgásan ragyognak a felkelő Nap sugaraiban. A háttérben zöld szántóföldek, rőt dombok nyújtózkodnak a messzeségbe, a kompozíciót pedig a havas csúcsú Libanon-hegység roppant vonulata zárja le.

1907-ben – párizsi kiállítását követően – visszatért a Közel-Keletre, s megfestette a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban, illetve a Magányos cédrus című alkotásait. Az előbbin a szabályos háromszög-istenszem koronájú életfa alatt keringő lovasok és táncos tündérlányok az élet örök körforgását jelképezik. A másik alkotásán pedig a földet és a levegőeget összekötő hatalmas, sokezer éves, magányos cédrus magának a festőnek a magányosságát szimbolizálja. A következő esztendőben még vászonra vitte Mária kútja Názáretben c. alkotását, 1910-ben pedig a Tengerparti sétalovaglást, mellyel le is zárult festői pályája. Élete hátralévő kilenc esztendejéből – önéletrajzán kívül – már csak vázlatok maradtak hátra, illetve több filozófiai műve (például A lángész. Ki lehet és ki nem lehet zseni című tanulmánya), melyekben – mentális állapotának romlása folytán – egyre nehezebb megkülönböztetni egymástól a zsenialitást és a zavaros gondolkodást. 1919. június 20-án verőérgyulladásban halt meg.

Az utolsó pillanatban megmentett festmények

Egyedülállóan eredeti stílusban alkotott festményein nincs két egyforma szín, s minden szín él. Csodálatosan értett a fény és az árnyék elosztásához, a kontrasztok rendkívül kellemes hatása pedig élénkséget önt alkotásaiba. Csontváry szinte megjelenítette a levegőt, melyről még azt is érzékeltetni tudta, hogy párás vagy száraz-e. S ha magával ragadta az alkotás láza, egyfolytában dolgozott húsz-harminc négyzetméteres, óriási festményein, napokig ott sem hagyva készülő műveit, miközben mindössze egy marék aszalt szilvát vett magához táplálék gyanánt. A művészethez való eredeti hozzáállását jól mutatja, hogy portréin saját szignója helyett a modell neve szerepel, amivel arra utalt, hogy nem a festő a lényeg, hanem a megörökített személy. Tájképei pedig szinte mind jelzetlenek. Csontváry egyfajta alázatos háttérbe vonult, mert úgy gondolta, nem töri meg aláírásával a kompozíciót.

A külföldi kritikusok még életében felfigyeltek a tehetségére, hazájában viszont a csekély mértékű elismerés mellett inkább csak értetlenségben és gúnyban volt része, amihez talán különc, excentrikus egyénisége és életvitele is hozzájárult. Alkotásai pedig minden bizonnyal elvesztek volna az utókor számára, mert Budapesten élő hozzátartozói – a képeket teljesen értékteleneknek, a rendkívül jó minőségű vásznakat viszont annál értékesebbeknek tartva – felkínálták a vásznakat a környékbeli fuvarosoknak, akik lovaskocsira való ponyváknak akarták megvásárolni azokat. Egy fiatal budapesti építészmérnök, Gerlóczy Gedeon viszont 1919 egyik októberi napján – műtermet keresve – éppen Csontváry elárvult alkotóműhelyébe tért be, ahol meglátta az elkótyavetyélésre szánt festményeket, s felismerve azok kivételes voltát, a nagyapjától örökölt pénzen az utolsó pillanatban megvette a műalkotásokat. A hazai művészettörténészek az 1920-as évektől behatóbban kezdtek foglalkozni a hajdani alkotóval, 1930-ban pedig nagy sikerű gyűjteményes kiállítást rendeztek a budapesti Ernst Múzeumban az akkor már 11 éve halott művész festményeiből, mely megkésve hozta el számára az életében oly sokáig várt széles körű társadalmi és szakmai elismerést.

Lajos Mihály

Kárpátalja