Lucifer tragédiája
Heroikus vállalkozás volt a Szegedi Szabadtéri Játékoktól Az ember tragédiája műsorra tűzése. Az eső miatt zaklatott próbaidőszak ellenére Vidnyánszky Attila rendezésében izgalmas, látványos előadás született, méltó a Dóm tér hagyományaihoz.
A helyhez és a műhöz is méltatlan előadás volt a legutóbbi, amikor 2000 nyarán játszották a Tragédiát a szabadtérin. Az akkori direktor produkciójával kapcsolatban később vizsgálódtak is a gyámság alá helyezett mamutintézményben a revizorok. Talán az akkori botrány és sikertelenség is közrejátszott abban, hogy Madách műve hiába volt évtizedeken át a fesztivál alaprepertoárjának egyik legbiztosabb pillére, 11 éven át nem tűzték újra műsorra. A színháztól azóta különvált szabadtéri alapításának 80 éves jubileuma jó alkalmat adott az új produkcióra. Vidnyánszky Attilát kérték fel rendezőnek, aki beregszászi társulatával két produkcióval is bizonyította már: nem középfokon tudja a darabot.
A Kossuth-díjas debreceni színidirektor monumentális produkcióban gondolkodott, jelezte ezt már a színpadkép is. Állandó alkotótársa, Alexander Belozub díszlet- és jelmeztervező 15 méter magasba nyúló fehér pergamentekercset álmodott a dómszínpad közepére, amely az emberiség történetének hordozójaként felidézi a különböző színeket. A közepébe vágott hatalmas körből tűnnek elő a forgószínpadra épített helyszínek, biztosítva a gyors, már-már filmszerű váltásokat. Antik arénák nézőterét idéző lépcsős félkör öleli körül a földdel és a különböző korokból hordalékszerűen egymásra rakódó maradványokkal betöltött porondjátékteret.
Meghökkentő a kezdés: nem az angyalok kara és az Úr indítja a játékot, hanem az első emberpár overallban földet lapátol. Ádámtól halljuk a kiindulópontnak is tekinthető kulcsmondatot: „Óh, e zűr között / Hová lett énem zárt egyénisége…” Éva felel rá: „Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is/ Nem így volt ám ez egykor, szebb időben.” A harmadik színből származó két idézet után következik csak az Úr nevezetes első mondata. Vidnyánszky Attila nem egyszerűen csak felére húzta a drámai költemény 4117 sorát, hanem koncepciójának megfelelően alakított is az eredeti textuson. Az okos „belenyúlásnak” köszönhetően úgy lett rövidebb, pergőbb a szöveg, hogy nincs hiányérzete a nézőnek, a történelmi színekben a tézis-antitézis-szintézis triadikus ritmusa, még inkább az individualizmus-kollektivizmus váltakozása, a szabadságeszme torzulása jól felismerhetően megmarad.
Ennek az előadásnak Lucifer az abszolút főszereplője. A kopaszra borotvált fejjel színpadra lépő Trill Zsolt virtuóz akrobatikussággal, az egész színpadot betöltő örökmozgó játékkal teljesen másmilyen Lucifert ad, mint amit a „klasszikusoktól”, mondjuk a filozofáló, visszafogott figurát játszó Mensáros Lászlótól láthattunk egykor. Ez egy szinte rokonszenvesen pimasz, szemtelen, őrült, egzaltált Lucifer, aki almával dobja meg a magasban trónoló Urat, hallal a szájában tombol a római színben. Trill páratlan mozgáskultúrája parádés szövegmondással is párosul: suttogástól az üvöltésig hangjával széles dinamikai skálán játszik; nála az is mindegy, hogy teli szájjal vagy kifulladva beszél, mert mindig pontosan értelmezve átjön, amit el akar mondani.
A rendező gyengítette Ádám és Éva figuráját azzal, hogy több színben is osztozniuk kell a szerepükön másokkal. Rátóti Zoltánt kellemes orgánuma predesztinálja Ádám szerepére, de csak a szombati előadás végén éreztem, hogy teljesen át tudta adni magát a játéknak. Ónodi Eszter kissé jellegtelen, fakó Éva, és szövegmondását sem mindig érteni. Csak a prágai és a párizsi színben tudta néhány felvillanás erejéig megmutatni, hogy több is van benne. Ádám alteregójaként királyi Fáraó Egyiptomban Tóth László, Gáspár Sándor méltóságteljes Miltiádész Athénban, Cserhalmi György mindenen túl lévő, kiábrándult, alkoholista Kepler Prágában.
Az előadás egyik legerősebb jelenetévé avatja Péter apostol felbukkanását a római színben Blaskó Péter: olyan átszellemült, szent dörgedelemmel adja elő szózatát a hitetlen, „korcsúlt nemzedékhez”, hogy talán nincs is fagyoskodó néző, aki ne szégyellné el magát menten. Az Éva alakváltozataiban, továbbá a római színben Hippiaként, Konstantinápolyban Heléneként színre lépő Szűcs Nelli olyan zamatosan, természetesen tud megszólalni, humorral játszani, hogy már-már ő válik az előadás női főszereplőjévé. Hobo kintornás énekesként tűnik fel a londoni színben. Az Úr nem zengő hangú basszus, hanem szinte hétköznapi figura. Varga József a pergamen tetején kezdi, a végére lejut a földre, és glóriáját lerakva, fehér palástjából kibújva egy munkásember áll előttünk. Ádám mondja el helyette a zárómondatot: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Az Agnus Dei hangjaira megismétli ezt Éva, az Úr, majd végül a tömeg is. Lucifer magába roskad. A rendező mintha a valamiféle reményt adó, sajátos mégismorál mellett tenné le a voksot.