A múlt darabkái a jelenben

A nagyobb városokhoz közel eső falvak mindegyikére jellemző, hogy hamarabb indult meg bennük a polgárosodás, mint a félreesőbb településeken. Nincs ez másként Nagybereggel sem. Itt viszont voltak, és a mai napig is vannak olyan személyek, akik a hagyományokhoz, a régi mesterségekhez hűek maradtak. A hagyományőrzés itt, mondhatni, intézményesített formában történik, s ez teszi olyan különlegessé, egyedivé Nagybereget.

Egy porta a múltból

Nem sok településről mondható el, hogy abban lennének még eredeti formájú és építésű parasztházak. Nagyberegen sem sok akad, viszont a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola felkarolt egy ilyet, s 2013. február 15-én felavatásra is került a Nagyberegi Tájház. Ennek egészét az 1898-ban épült parasztház, a csűr, és a főiskola Fodor István Természettudományi Kutatóintézete által létrehozott gyűjteményes kert képezi. A kutatóintézet munkatársai legfőképpen megyénk ritka, vagy épp veszélyeztetett növényeit gyűjtik, s ezeket próbálják továbbszaporítani a faj fennmaradása érdekében. A cél továbbá az, hogy a növényeket a leendő biológusok oktatásában is fel lehessen használni. A kutatóintézet tervei közt szerepel a magcsereprogram beindítása is, mely által Kárpátalján őshonos növények magjai kerülnének el más területekre, ide pedig olyanokéi, amelyek ugyan nem őshonosak nálunk, de a létfenntartásukhoz szükséges körülmények itt megvannak, s ez is hozzájárulhatna megmaradásukhoz. A tájháznak otthont adó épület első ház – konyha – hátsó ház – kamra beosztású, így egy hajdani beregi lakos egész életterét bemutatja korhű bútorzatával, berendezési tárgyaival. A tájházban heti rendszerességgel kézműves-foglalkozásokra is sor kerül.

Makkos, tulipános

Több olyan kézimunkával foglalkozó személyt is megismerhettünk már rovatunk egy-egy részében, aki beregi szőttest készít. A szőttes bemutatását viszont nem véletlenül hagytuk meg beregi cikkünk számára.

A beregi szedett szőttesre a bordópiros és a kék szín jellemző. Ezek jelennek meg a keresztszemes munkákon is. A legelterjedtebb beregi minták: csillagos, szőlős, rózsás, makkos, tulipános, rozmaringos, szegfűs, életfás s ezek változatai. Hogy a beregi szőttes és motívumkincs (a minták száma a változatok miatt 100-nál is jóval többre rúg) ilyen sokáig fennmaradhatott, az Antónikné Polónyi Katalinnak, Ukrajna Érdemes Népművészének köszönhető. Ő ugyanis maga köré gyűjtötte és foglalkoztatta a beregi asszonyokat, amikor Antónik Tibor kolhozelnök feleségeként Nagyberegre került. Először 1961-ben rendeztek kiállítást munkáikból Beregszászban, majd Ungváron. Erre felfigyelt a Képzőművészeti Alap is, s elkezdtek rendeléseket adni a beregieknek. Rengeteg kézimunkát készítettek a volt Szovjetunió tagállamaiba. A különböző kézimunkákhoz régi szőttesekről, terítőkről merítettek mintákat. Kárpátalja valamennyi éttermét beregi szőttesek díszítették, de szalvétákat, alátéteket, garnitúrákat is készítettek számukra. A Lenin Kolhozban így szövő- és hímzőcsoport is működött. Előbbiben 30, utóbbiban pedig 58 ügyes kezű nagyberegi, kígyósi és beregújfalui asszony dolgozott.

Szövésóra

A helyi középiskola egyedinek mondható Kárpátalján abban a tekintetben, hogy egyedül itt folyik tantárgyszerűen a szövésoktatás.

A Nagyberegi Középiskola 1953-ban nyitotta meg először kapuit. Jelenlegi épülete 1979-ben épült, szövőtanterem is helyet kapott benne. Ezt Antónikné Polónyi Katalin és Prófusz Marianna, a Népművészet Mestere rendezték be. Ők állították össze az először heti két órában folyó szövésoktatás tantervét. Az óraszám aztán folyamatosan bővült. Jelenleg a 10–11. osztályos lányok számára heti 5 órában folyik a szövés szakoktatása. A lányok megtanulják, hogyan kell felvetni, majd felhúzni az esztovátára a cérnát, befogdosni a nyüstbe, bordába, s hogyan kell elindítani a szövést. Két technikával ismerkednek meg közben: szedettes és csipkeszövés. Utóbbi leginkább a függönyökön és vőfélykendőkön jelent meg hajdan. A szedett munkáknál főleg a jellegzetes motívumokat használják fel.

Nemcsak órarendben

A Polónyi Katalin Kézműves­műhely 2011-ben jött létre, s szakkörként működik. A Gabóda Éva, a beregszászi Rákóczi-főiskola tanára és Prófusz Marianna által vezetett szakkör keretében nemcsak a szövéssel, hanem az agyagozással, csuhézással, gyöngyfűzéssel, horgolással, s egyéb népi kézműves technikákkal is igyekeznek megismertetni az érdeklődőket. De mézeskalács-készítés, tojásfestés is szerepel a programok között.

Szőttesmúzeum

A szőttesekből sosem elég – az iskolában ezek múzeumban is bemutatásra kerülnek.

A Prófusz Marianna vezette Szőttesmúzeum 1992-ben nyílt meg. A több mint 1200 darabot számláló múzeum kiállítási tárgyai közt számos szőttes szerepel. De mezőgazdasági eszközök, régi fényképek, dokumentumok, kendermegmunkáláshoz és szövéshez használatos eszközök, a hajdani paraszti lakóház tisztaszobájának, lakószobájának és konyhájának berendezési és használati tárgyai, lakástextíliái, a női és férfi ruházat darabjai, tulipános láda, citera is megtalálható benne. A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásának köszönhetően nemrég tárlókat kapott a múzeum.

Egykori tanítvány

Mondik Ilona kézimunkái között szövéssel és keresztszemes hímzéssel készült terítők, könyvjelzők, fali igék is szerepelnek.

– Prófusz Mariannától tanultam meg szőni a középiskolában. Az elméletet és a gyakorlatot mondhatni egyszerre tanultuk, mert kezdetben is odaültetett minket a szövőszékhez. A mintaszedés először nehézséget okozott – mint mindenki másnak –, mert számolni kellett a szálakat, s kezdetben nem könnyű meglátni még, hogyan kerül át egyáltalán a minta a vászonra. A számoláson áll vagy bukik az egész. Saját részre abroszokat, terítőket készítek. Gyakran vásárolják a munkáimat, leginkább turisták. Igyekszem mindegyik mintát bemutatni. Legnagyobb munkáim az igés fali képek. Saját részre pokrócokat is szövök. Beregszászban szoktam vásárolni a cérnát, de csak nagyon nehezen tudok jó minőségűt szerezni. Nem olyanok már, mint a régiek, nagyon műszálasak, ezért más lesz az állaga a vászonnak.

Sok-sok tanítvány

– Tizenöt évesen kezdtem neki a kovácsmunkának – meséli id. Sipos Bertalan. – Mesterek mellett tanultam. Elég nehéz munka volt ez egy fiatalnak, hisz a nagykalapácsot kellett folyton emelgetni, de belejöttem. Hat hónap volt a tanulóidő. Segítettem a mestereknek mindenben, s közben mutatták, mit hogyan kell. Lassan kiöregedtek a tanítóim, s én lettem a mester. Negyven évet dolgoztam le a műhelyben. Sokat változott azóta a mesterség. Régen mindent magunknak kellett megcsinálnunk, ma pedig az anyagok egy része készen vásárolható. És persze nem volt villanykalapácsunk, fúrógépünk se. Sok tanítványom volt, köztük két fiam is.

Kis- és nagykalapács

Ifj. Sipos Bertalan egy az említett tanítványok közül.

– Tíz évvel ezelőtt kezdtünk el az öcsémmel ezzel foglalkozni. Korábban is besegítettünk édesapánknak a munkában, aztán elkezdtünk komolyabban is foglalkozni vele. Nem megy egyik napról a másikra a mesterség megtanulása. De ahogy régen harmincszor rá kellett ütnöm egy vasra, hogy kiegyenesítsem, úgy most már elég tízszer is, mert jobban tudom, hova kell ütni, mint kezdetben. Így lehet csak megtanulni a dolgokat, ha az ember csinálja is. Kapukkal kezdtük a munkát, aztán már szinte mindent készítünk. Általában hoznak a megrendelők egy fényképet, s azután kell dolgoznunk. Most a gépeknek hála sokkal pontosabban tudunk dolgozni, s emiatt egyre igényesebbek az emberek. Hál’Istennek, van munkánk bőven. Az apám is segít a munkában: én ütöm a vasat a nagykalapáccsal, ő meg a kicsivel.

Műhely három mesterrel

Működik Nagyberegen egy kis asztalosműhely, amelyben 3 mester, nevezetesen Fancsik István, Matyika Vologya és Csatlós Csaba dolgozik.

– Idősebb mesterektől tanultam a mesterséget – tudtam meg Csatlós Csabától. – Ez a legjobb szakmai gyakorlat. Előbb csak kisebb munkákat kaptam. Ha segíteni kellett valamiben a mestereknek, néztem, mit hogyan csinálnak, s így a porral együtt lassan a szakmai tudás is ráragad az emberre. Akkor még kolhozvilág volt, így leginkább az ehhez kapcsolódó igények kielégítéséhez idomult a munkánk. Később részvényesként vettük meg a műhelyt. Hárman vagyunk itt, mindannyian húsz év feletti munkatapasztalattal rendelkezünk. Közben ide is jöttek fiatalabbak tanulni, akikkel az a baj, hogy semmit nem tudnak még, ami ehhez a munkához kell, de már a fizetés után érdeklődnek. Kemény munka ez. Nagy zajjal és sok porral jár, s nem nagyon van kedvük hozzá a fiataloknak. Ez és a hasonló mesterségek, s maga az egész iparág sincs az állam részéről kellőképpen megbecsülve.

Gyerek a lugasban

Urszta Jánosnak szenvedélye a szőlészet és a borkészítés.

– A szüleim, de főleg a nagyapám oltotta belém a föld és a mezőgazdasági kultúrák szeretetét. Ezzel párhuzamosan Beregszászban az iskolában is tanítottak nekünk szőlészetet. Elég komoly felkészülést jelentett ez, mivel az állami kutatóintézetből, Baktáról jöttek hozzánk előadók, szőlő- és agrármérnökök. Később a Kishegy parcellán béreltem földet. Alakulóban van a gazdaság, így 25 évvel a kezdet után. Most a „gyerekeket” emeljük felfelé. Az elültetett szőlő még csak a kezdet, utána még jön verítékes öt év, mire felneveljük, lugasra tesszük őket. De én odaszögeztem magam a hegyhez. Több mint harmincezer tőkém nő ott. Ez egy életre szóló dolog. Jelenleg 3 fiatalember dolgozik mellettem. Tudatosan tanítom a fiatalokat. A tőkével együtt nő a tudásuk. Muszáj átadni, mert csak így folytatódhat majd a kultúra termesztése. Inkább a minőségre dolgozunk, mintsem a mennyiségre, de 5–7 ezer liter bor 9 fajtából meg szokott lenni. Van egy házasított borfajtánk, a Fekete doktor. Ezt ötfajta szőlőből állítottuk elő. Már hamisítják is. Készítünk fekete tokajit is. Ez túlérlelt szőlőből készül. Otthon van egy borkóstoló szobánk, amiben 50-60 embert tudunk fogadni. De keveseket érdekel csak, hogy hol is terem a szőlő. Ezért fel is szoktam hívni a vendégek figyelmét arra, hogy a megyében gombamód szaporodnak a borkóstoló termek, borkészítők, csak szőlősgazdából van kevés, aki termel is. Állami támogatás nincs a szőlészetre. Kilenc évvel ezelőtt készítettünk a baktai kollégákkal egy erre vonatkozó törvényjavaslatot, amit be is nyújtottunk a Legfelsőbb Tanácsba, de nem lett belőle semmi. Nemrég ismét elindítottuk. Szóltak is, hogy felkerült, de nem tudom, ebben a helyzetben foglalkoznak-e majd vele.

Hulladék fa új formában

– 2011-ben kezdtem el fafaragással foglalkozni – mesélte Somi István. – Kőrösmezőn voltam konfirmandustáborban nevelő, s ott készítettem egy munkát. Az hagyományos módon, vagyis egy egységes darab fából készült. De az ilyen munkákhoz nem tudtam szerszámokat beszerezni, s az interneten rábukkantam egy másik módszerre. Nézegettem róla videókat, próbálgattam, s így készült el az első munkám, egy virág. Egyenként formázom meg a különböző részeket, különböző fafajtákat használva. Így már kiszáradt és hulladék fát is fel tudok használni, mert apró méretű részeket készítek. Kezdetben csak itthonra vagy ajándékba készítettem dolgokat, később már sikerült el is adni néhányat a munkáimból. A házi áldások, virágos, madaras dolgok a legnépszerűbbek. Nincs különösebb kedvencem a munkák közül. Leginkább azt szeretem, amit még nem készítettem. A hagyományos fafaragást szeretném még megtanulni, s persze ebben is van még hová fejlődni. Akáccal, dióval és almafával is dolgozom. Mindegyiknek megvan a maga természetes színe, így nem kell festeni.

Érdekesség és látnivaló tehát bőven akad itt. Beregre fel!

Akinek van kiegészítenivalója Nagybereg múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.