Legendák Kárpátalján: Az iványi papné története

manajloLegendák Kárpátalján című sorozatunk indulása óta sok-sok helyi legendával, mondával ismerkedtünk már meg. Meggyőződhettünk arról, hogy nemcsak messze földön híres természeti kincseink és építészeti örökségeink rendelkeznek különleges történettel.

Bár talán ezek a legismertebbek, számos esetben tapasztalhattuk, hogy akár egy kis, csendes településnek is lehet olvasásra érdemes, érdekes története. Nincs ez másképp a Munkácsi járásbeli Iványi nevű faluval sem.
Iványi a járási központtól mintegy hat kilométerre északnyugatra található. A krónikák tanúsága szerint már a XIII. században templomos hely volt, 1333-ban a pápai tizedjegyzékben is szerepelt, ezt jegyzik első írásos említéseként. A falu szülötte volt a kárpátaljai festőiskola egyik kiemelkedő alakja, Ukrajna Népművésze, Fedor Manajlo. A települést javarészt ruszinok lakják. Legendája a tatárok e vidéken való portyázásainak korából ered. S hogy miről szól? Nos, ennek kiderítése a kedves Olvasóra vár!

„Midőn a tatárok e tájon kalandoztak, egy csapat bevetődött Iványiba is, s itt megpillantván a ruthén papnak hamiskás, de csinos feleségét, egyet gondolt a csapat feje, s a papot, ki a tatárt a pincében borral jól tartotta, a pincébe zárta s csintalan feleségét maga mellé a nyeregbe emelvén, azzal amerről jött, elnyargalt a Kárpátokon túlra. Két nap múlva kikerülvén a pap a pincéből, minthogy hívei mind kinn az erdőben rejtőztek, nem találkozott emberrel, ki őt neje nyomára vezette volna. Lévén azonban a papnak egy kis tarka kutyája, kit a papné is kedvelt, s gyakran cirógatott, ez megérzé úrnője nyomát, s azon elvezette a papot hegyeken-völgyeken s Lengyelországon át, mert feltette magában a pap, hogy addig vissza nem kerül, míg szeretett nejét, legfőbb kincsét meg nem találja. Fáradhatatlanul mentek tehát már több hétig, midőn egyszerre a hű ebecske sajátos csiholással jelenté, hogy úrnője friss nyomában van. S csakugyan a pap, kinek homlokáról csörgött az izzadtság, messziről megpillantott a terebélyes fák árnyékában egy tanyát, s a fa tövében, mohás gyepen, rég nem látott kedves nejét – a tatár ölében. Enyelegtek, csókolództak, s emiatt a nagy élvezetben a közeledőt csak akkor vették észre, midőn már mellettük álla. A hamis nő azonban tétette magát, mintha nem ismerné, mintha soha sem látta volna. Hiába szólítgatá őt nyájasan, hiába mutatta nagy örömét viszonlátásán, a nő még anyanyelvét is megtagadá.
E nem várt fogadtatástól, s szörnyűséges meglepetésében nem tudott a jámbor pap hova lenni, s mihez kezdeni; de bízván igaz jogaiban, kihozva sodrából fölemelé hatalmas fütykösét, egyedüli támaszát a tatárföldön, s erélyesen követelé a főnöktől, hogy rögtön engedje át nejét, ki erre még szorosabban simult a tatárhoz, vagy pedig ajánlá, hogy vívjanak meg azonnal, mégpedig oroszosan, birkózva. A tatár néhány érthetlen szót váltott a szép nővel, ki úgy látszik, e néhány hét alatt már tatárul is megtanult, s tán ez beleegyezőleg intett neki. A tatár letevén övéből hosszú éles kését, a dühöngő pap elé állt, ki levetvén kámzsáját nekigyürkőzött, s bízván ügyében, s a jó Istenben, ki az igazakat védi, ölbe kapta a tatárt. Így dulakodott sokáig a két vetélytárs, midőn mindketten földre bukván, hol egyik, hol a másik kerekedett felül, anélkül, hogy egymást leküzdhették volna. Az eb ijedezve kerülgette őket, s meg-meg akarta harapni a tatárt, de az mindannyiszor elrúgta. Ezt egy ízben észrevette a pap, de még azt is, hogy midőn ő került a tatár fölé, a hamis menyecske meghúzta a lábát, hogy ellenének segíthessen. Ez dühbe hozta a férjt, kit nejének a gyalázatos viselete sérte, s összeszedvén minden erejét, úgy megszorítá a tatár gégéjét, hogy az tehetetlenül nyúlt el a gyepen. Akkor felugrott a felbőszült pap, megragadá a tatár kését, s azzal elébb a tatár nyakát metszette át, azután a vértől párolgó acélt a hűtlen asszony szívébe döfé…”

(A legenda megtalálható a Dupka György és Zubánics László által összeállított Szépasszony dombja című kötetben.)
Kocsis Julianna
Kárpátalja.ma