Akikre büszkék lehetünk… Interjú Kész Gézával

Hogy megvalósítsuk önmagunkat, néha célszerű váltanunk…, s nem feltétlenül kell határt szabnunk a tanulás, munka és családalapítás között, hisz kellő kitartással mindez egy időben is kivitelezhető. Kellő bizonyíték erre jelenlegi interjúalanyunk, Kész Géza eddigi életútja. 

– 1981. augusztus 24-én születtem Salánkon, az egykori Ugocsa vármegyében. Ott jártam iskolába egészen a kilencedik osztály végéig, utána elvégeztem a munkácsi tanítóképzőt. Négy évet töltöttem az intézmény falai között, aztán egy évig dolgoztam a Salánki Középiskolában alsós tanítóként. Most is szívesen gondolok vissza erre az időszakra, de kicsit többre vágytam, úgyhogy 2001-ben sikeresen felvételiztem a beregszászi főiskolára, történelem–földrajz szakpárosításra.

– Mindenképpen Beregszászban gondolkodtam, mert a város a kárpátaljai magyarság központja, egy intézmény, ahol magyar közeg van, ez számomra überelt mindent, amit bármilyen más intézmény nyújthatott volna a környéken. Ráadásul a történelem és a földrajz mindig is a kedvenc tantárgyaim közé tartozott. Ezért nem is jött szóba más, csak a főiskola, illetve felmerült, hogy Magyarországra megyek, de végül a szülőföld itthon tartott.

– Mivel már 20 éves voltam, szerettem volna dolgozni, több munkába belevágtam, amíg itt tanultam. Igyekeztem fenntartani magam több-kevesebb sikerrel. Fél évig tanítottam a 11. sz. Ipari Szakközépiskolában, aztán egy Magyarországról idetelepült cégnek dolgoztam termékértékesítő menedzserként. A legnagyobb vállalkozásom a tanulmányaim alatt mégis az volt, hogy a második évfolyamot követően megnősültem, elvettem az évfolyamtársamat, és egy év múlva megérkezett az első gyermekünk is. Az utolsó két évet gyerekkel, munkával és tanulással igyekeztünk kivitelezni.

– Magam sem tudom. Főként, ha belegondolok, hogy a Géza fiunk nagyon rossz alvó volt. Születésétől két és fél éves koráig egy éjszakát sem aludtunk végig. Este ültünk neki a párommal a szemináriumi kiselőadásoknak, éjszakába nyúlt a tanulás. Reggel kezdődött a nap. Volt, hogy eljöttem az egyik előadásra és elaludtam, talán Molnár József tanár úrral volt óránk, s ő nem engedte meg az évfolyamtársamnak, hogy felébresszen. Sokat nevetgéltek rajtam az osztálytársaim, hogy kidagadt szemekkel jártam a főiskolára, de ettől függetlenül jó volt. Örülök, hogy így vállaltuk, mert aztán rájöttünk, hogy később sem sokkal könnyebb a gyermeknevelés. Emellett a főiskolán már második évfolyam után kaptunk a párommal egy jó lehetőséget, szakkollégiumi ösztöndíjat nyertünk történelemkutatásból. Témám az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban résztvevő helyi ruszin nemzetőrök és honvédek története volt. Dr. Csatáry György volt a tutorom, három évig ezt a témát kutattam. Jó lehetőség volt már az ösztöndíj miatt is, amely nagyjából biztosította a megélhetésünket. Emellett a szakkollégiumra kötelező konferenciák, publikációk kiváló alapot teremtettek a doktori képzéshez.

– 2006-ban kézhez kaptuk a diplománkat, s mindketten PhD-hallgatók lettünk. Emellett pedagógusként is elhelyezkedtünk. Én a Csetfalvi Általános Iskolában tanítottam történelmet, ezzel párhuzamosan folyt a doktori képzés. Hibát követtünk el, hogy munkába álltunk, az ösztöndíj biztosította volna a megélhetésünket, és ha teljes erővel a kutatásunknak szenteljük magunkat, akkor a disszertációnk is rég elkészülhetett volna. De mi mindenképp dolgozni is akartunk, hogy hasznosítsuk a diplománkat. Egy év múlva újfent bővült a család, kislányunk született, Hajnalka.

Én Csetfalván helyettesítettem, s amikor a tanár visszajött a szülési szabadságáról, egy rövid időre munkanélküli lettem, de még abban az évben a Kárpátaljai Református Egyházkerület alkalmazásába kerültem. A püspök úr, Zán Fábián Sándor azzal a feladattal bízott meg, hogy szervezzem meg a református egyházkerület múzeumát. Az életem egyik legszebb kihívása volt ez a munka. Nagy segítséget kaptam Istentől, nagyon gördülékenyen ment minden. A gyülekezetek, lelkészek nagyon segítőkészek voltak. Felajánlották a tárgyaikat a múzeum részére, így már 2008 elején, tehát fél évvel a gyűjtés megkezdése után megnyithattuk a református egyházkerület múzeumát. Az intézmény nem sokkal ezután egy tudományos kulturális műhellyé nőtte ki magát, s a Kárpátaljai Református Egyházkerület Levéltára és Múzeuma néven ma is működik. Öt és fél évig dolgoztam az intézmény igazgatójaként, nagyon szép emlékeket őrzök az itteni munkáról. 2013 tavaszán döntöttem úgy, hogy más irányba és lehetőségek után kívánok nézni.

Közben két-három évig a főiskolán is tanítottam. Egyrészt a doktori iskolából is köteleztek minket egy egyéves gyakorlatra, ezután a levéltári múzeumnak köszönhetően továbbra is itt maradtam. A főiskolával kötöttünk egy együttműködési megállapodást. A történész hallgatók hozzánk jöttek ki levéltári és múzeumi gyakorlatra. Emellett muzeológiát és később műemlékvédelmet is tanítottam. A 2013-as tanév végén erről is lemondtam, mert a levéltár nélkül féllábú lett volna ez a tevékenység.

– Az első irányváltást a turizmus jelentette. Egy jó ismerősöm kért meg, hogy az ő általa szervezett, Magyarországról érkező csoportokat kalauzoljam Kárpátalján. Belejöttem ebbe a feladatba, igazán élveztem. Ez kiegészült azzal, hogy az elmúlt ősszel a Határtalanul! program keretében a beregszászi református gyülekezetnél elhelyezett diákokat kalauzoltam. Ez is érdekes élmény volt.

Közben kaptam egy másik megkeresést. A Beregrákosi Református Egyházközség egy kötetet szeretne kiadni az elhurcolás 70. évfordulójára. Tavasszal elkezdtem a túlélőkkel és hozzátartozóikkal interjúkat készíteni, és ebből reménység szerint lesz egy kötet novemberre. Sok rendezvényt szeretnének kulturális vonalon megvalósítani, ebben kezdtem közreműködni velük tavasszal. Ezt a munkát „zavarta meg” egy lehetőség, amikor is felajánlották a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) kulturális titkári posztját. Nem mondhattam, nem akartam nemet mondani a felkérésre. Ez egy olyan természetű feladat, amelyre gyakorlatilag mindig is vágytam. Ezzel a munkával az egész kárpátaljai magyarságot szolgálhatom, ez egy nagy ajándék, amelyet Isten az ölembe pottyantott. Méltatlanul halmoz el folyamatosan az ajándékaival, úgyhogy májustól ez a fő állásom és ennek a feladatnak próbálok megfelelni. Mindennel még nem vagyok tisztában, rengeteg a feladat, és fel kell venni a pörgésnek a ritmusát, ami egy ilyen nagy szervezet életét jellemzi.

– Ősztől vagyok a szövetség elnöke itt Beregszászban. Az előző elnök, Szabó Éva keresett meg, s örömmel fogadtam a jelölését, amelyre a tagság is rábólintott. Próbáljuk felpezsdíteni a szövetség életét, négy-öt rendezvényen vagyunk túl, de sok munka áll még előttünk.

A közelmúlt másik, számomra nagyon fontos ajándéka az, hogy ősztől a beregszászi gyülekezet presbitere vagyok. Nagyon örülök, hogy megválasztott a gyülekezet és felelősséget ruházott rám, mert úgy érzem, hogy ez ugyanolyan fontos küldetés, mint minden más, amivel eddig megbíztak. Nehéz mindent összehangolni úgy, hogy meg tudjam állni a helyem, de folyamatosan arra kérem Istent, hogy adjon elég erőt, bölcsességet és szorgalmat, hogy helyt tudjak állni mindenhol és nem utolsósorban a családomban is.

– A jövőre nézve a legnagyobb projekt az, hogy ha Isten megengedi, akkor december elején megérkezik a harmadik babánk, ami megint egy újabb összehangolást igényel, és nagy valószínűséggel az alvás, mint programpont kiesik az életünkből.

Ott van még a doktori képzés. Szoktam mondani, hogy én már tulajdonképpen nem PhD-hallgató, sokkal inkább halogató vagyok. Az abszolutórium megvan. A disszertáció anyaga is kész. Formázni kell, összerakni az anyagokat és lehet indulni. Egyéb teendőim miatt jelenleg úgy tűnik, hogy 2015 második felében térhetünk vissza leghamarabb erre a kérdésre.

– Először is öt emlékezetes évet. Egyértelműen a főiskolának köszönhetem, hogy a hobbim a munkám lehet. Isten megadta azt a lehetőséget, hogy az elmúlt tíz évben folyamatosan a diplomámat kamatoztathattam. A főiskolán ismertem meg életem párját is. Az egyik államvizsgára elhoztuk a fiunkat is, és azt mondta az elnök asszony (Orosz Ildikó, a Rákóczi-főiskola elnöke – a szerk.), hogy ne felejtsétek el, hogy ez a főiskola gyereke is, amit már én is többször hangsúlyoztam a fiamnak.

Hosszú lenne felsorolni mi mindent köszönhetek az intézménynek. A főiskolán a tudásunknak, s nem a boríték vastagságának megfelelő jegyet vihettük haza. Ez nagyon fontos volt.
Ismeretséget, barátokat kaptam itt. Bármilyen téren tevékenykedtem az elmúlt, lassan egy évtizedben, bárhol járok Kárpátalján belül, mindenhol tudok találni egy-egy ismerőst, akit a főiskolának köszönhetek, s akit meg tudok szólítani, akitől tanácsot kérhetek.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma