kovacs kiss monika

Akikre büszkék lehetünk… Interjú Kovács Mónikával

Rohanó világunkban egyre nagyobb felelősség hárul az oktatókra a gyerekek fejlődését illetően, mindazonáltal egyre kevesebb megbecsülést kapnak a pedagógusok.

Jelenlegi interjúalanyunk soha nem készült tanári pályára, végül mégis ez lett az életútja. Látja a munkája során felmerülő nehézségeket, de próbál tenni ellenük és kihozni a maximumot önmagából és tanulóiból egyaránt. A pozitív visszacsatolás és a kiemelkedő eredmények bizonyítják számára, hogy van értelme a munkájának és jól döntött, amikor ezt a hivatást választotta.

– Bemutatkozna az olvasóknak? Meséljen a gyerekkoráról, középiskolai tanulmányairól!
– Kovács (Kiss) Mónika vagyok. Nagyberegen születtem, szép gyermekkorom volt. Helyben kezdtem a középiskolát, aztán megnyílt a Beregszászi Magyar Gimnázium és ott folytattam tanulmányaimat. Az ott töltött évek meghatározóak voltak számomra. Sokat köszönhetek a környezetemnek, a tanáraimnak, akiktől sok segítséget kaptunk, az életre neveltek minket.
1999-ben érettségiztem a gimnáziumban. Többek között a főiskolára is felvételiztem, s végül úgy döntöttem, hogy ide iratkozom be angol–történelem szakra.

– Hová felvételizett még?
– Magyarországon adtam be a jelentkezésemet ügyvédi szakra, nem akartam tanár lenni. Pedagóguscsaládból származom, a rokonságban is sokan választották ezt a szakmát. A család nem szerette volna, hogy én is szakmabeli legyek, de az élet úgy hozta, hogy mégis ezen a pályán helyezkedtem el.

– Miért választotta végül a főiskolát?
– Több dolog is közrejátszott a döntésemben. Sokat számított, mintegy kihívás volt számomra, hogy két szakot vihetek párhuzamosan, ráadásul egy idegen nyelvet is. A történelem mindig is a szívem csücske volt. A gimnáziumi társaim közül többen is hasonlóan gondolkodtak és a Rákóczi-főiskolát választották. Szerettünk volna közel maradni egymáshoz, hiszen már jól összeszoktunk és a családi élet is idekötött. Egyáltalán nem érzem hátrányát annak, hogy a beregszászi intézményt választottam és nem mentem Magyarországra tanulni.

– Hogyan teltek a diákévek?
– Pozitívan tekintek vissza rájuk. Sokan voltunk egy csoportban. A gimnáziumi közösségünk lényegében megmaradt, és itt is jó osztálytársakra tettem szert. Én is csak azt tudom kívánni a diákjaimnak, hogy olyan osztálytársakat kapjanak, úgy értsék és segítsék egymást, ahogy mi tettük annak idején.
Az egyik csoporttársam a hallgatói önkormányzat elnöke volt, többször segítettem neki programok szervezésében.
Kiváló előadásokat hallgathattam az évek során. Kiemelkedő élményt jelentettek számomra Soós Kálmán magyar történelem órái. Megemlíteném még Szamborovszkyné Nagy Ibolya, Gönczi Andrea, az angolosok közül Huszti Ilona és Lizák Katalin előadásait. Ők a tudás mellett egyéb értékeket is közvetíttek nekünk.
Még a főiskolás évek alatt férjhez mentem; negyedik évfolyamon tanultam, amikor megszületett a lányom. Közben már munkát kaptam a Nagyberegi Középiskolában és azóta is itt dolgozom főállású tanárként. Már két ballagó osztályom is volt.

– Mennyire érzi már sajátjának a pedagógusi hivatást?
– Úgy gondolom, hogy megtaláltam azt a szakmát, amiben jelenleg jól érzem magam. Azt nem tudom, hogyan vélekednek erről a diákjaim, bár még rosszat nem nagyon nyilatkoztak.
A főiskolás évek alatt egyszer Orosz Ildikó jött ki Nagyberegre az egyik foglalkozásunkra. Nem voltam még tanár, csak besegítettem. Az elnökasszony tudta, hogy nem szeretnék pedagógus lenni és megkérdezte, hogy még mindig nem változtak-e a nézeteim. Azt mondta, nagyon el fogom baltázni, ha nem maradok ezen a pályán, mert úgy látja, hogy ez az én utam. Ez máig elevenen él bennem.

– Ezek szerint nem bánta meg a döntését…
– Még nem, remélem nem lesz olyan esemény, aminél fogva elpártolnék ettől a szakmától. Szerencsés vagyok az osztályokkal, amelyeket kaptam, valahogyan a szívemhez nőttek és megtaláltuk a közös hangot. Adottságaikhoz mérten kell közeledni a gyermekekhez. Nemcsak tanítani, de nevelni is tudni kell. Sok eszközt kell bevetni, hogy szót értsünk a tanulókkal és rá tudjuk vezetni őket a helyes útra. Az egyik osztálytalálkozón elmondták a diákok, hogy az osztályfőnöki órákon nem hitték el teljesen a szavaimat, de ma már látják, hogy az élet gondjaival nekik is meg kell küzdeniük.

– Hogyan telnek a hétköznapjai?
– Jelenleg tart a nyári vakáció. Ez a hét továbbképzéssel telt. Mivel falun lakom, ezért a ház körüli munkálatok, befőzések kötik le az időm nagy részét. Próbálok kikapcsolódni is. Ha az időm engedi, elsétálok a gyermekemmel a közeli tóhoz. Szeretek olvasni, zenét hallgatni. Szeretem táncra oktatni a gyerekeket, noha nem vagyok tánctanár. A kislányom mazsorett órákra jár Beregszászba. Elkísérjük őket a fellépésekre, ez jelenti a hétvégi kikapcsolódást.

– Mit köszönhet a főiskolának?
– Elsősorban a tudásomat és a hivatásomat. A tanárok egyenlő felekként kezeltek bennünket. Sokat számított, hogy elég korán elkezdtük a tanítást, mivel nagy hiány volt akkoriban az angoltanárokból. Sok gyakorlati feladatot kaptunk, és a megoldások alkalmazását is megmutatták. A főiskola megadja azt az alapot, amivel a diák később helyt tud állni a szakmájában és az életben. Teljes mértékben hiszem azt, hogy a Rákóczi-főiskola megfelelő szakmai felkészültséget ad.
Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma