barate csalad

Nagycsaládok Kárpátalján: a Baraté család

Nemrég nevelőszülőkkel beszélgettünk arról, hogy mit jelent a család az életünkben. Egy szóval kellett felelnünk.

Szeretet, békesség, együvé tartozás, biztonság, felelősség… – hangzottak a válaszok.
Bizonyára mindenki számára mást jelent a család, de abban egyetérthetünk, hogy senki sem kívánja, hogy egy gyermek otthon nélkül nőjön fel. Pedig Kárpátalján közel kétezerre tehető azoknak a kiskorúaknak a száma, akiknek hiányolniuk kell a szülői gondoskodást. Néhányan közülük „szerencsésebbek”, s örökbefogadás vagy nevelőszülői gondoskodás által családba kerülnek, de többségük állami intézetben tölti el élete első – nagyon meghatározó – 18 életévét.
A gyermekek iránti szeretet késztette több mint tíz évvel ezelőtt Baraté Viktort és feleségét, Angélát arra, hogy családtípusú gyermekotthont alapítsanak, melyben a sajátjaik mellett más családokból származó gyermekek gondozását is vállalták.
A kezdetekről, a gondozott gyermekekről és az elmúlt évek tapasztalatairól beszélgettünk.

–Honnan származtok?

Angéla: –A szüleimmel és a testvéremmel előbb Csetfalván, majd Beregszászban éltünk. Ukrán tannyelvű általános iskolában tanultam, majd cukrász végzettséget szereztem. Középiskolás voltam, amikor megismerkedtem Viktorral.
Viktor: – Én beregdédai származású vagyok, a szüleim válása után édesanyámmal és a testvéremmel Nagybégányba költöztünk. Itt végeztem el az általános iskolát, majd Beregszászban kitanultam a festő-mázoló szakmát.
Kisebb megszakításokkal hat éven át udvaroltam Angélának, majd 1994-ben összeházasodtunk.

–Hol telepedtetek le?

Angéla: –Egy éven át a szüleimnél laktunk Beregszászban, majd kiköltöztünk Csetfalvára a nagyapámhoz, aki akkoriban már gondozásra szorult.

–Hány gyermeket terveztetek, amikor összeházasodtatok?

Angéla: –Nem terveztünk előre. Az első gyermekünk–egy kislány–1995-ben jött a világra a várandósság nyolcadik hónapjában. Nyitott hasfallal született, csak három napot élt. Ezután még három gyermeket vállaltunk: Viktor 1997-ben, Ádám 1999-ben, Mónika 2001-ben született meg.
Viktor: – Nem volt könnyű időszak, két „árvizes” gyermekünk is volt. Ádám születése előtt, 1998 novemberében a Tisza Csetfalva nagy részét elárasztotta. Emiatt a következő év májusában a mi házunkat is le kellett bontani. Még nem készült el az új otthonunk, amikor megszületett Ádám. A követelményeknek eleget téve magas alapra helyeztük az új házat, így a 2001-es tiszai áradás – egyméteres víz állt a pincében –nem tett kárt benne, s az újszülött Mónikát Csetfalvára tudtuk hazavinni a kórházból.

–Hogyan kerültetek kapcsolatba a nevelőszülői tevékenységgel?

Viktor: –A házunk építésénél dolgozott nálunk egy fiú a tiszakeresztúri nevelőotthonból. Nagyon megkedveltük, ugyanakkor láttuk rajta, hogy nem találja a helyét az életben, az intézetben nem sajátította el azokat a képességeket és tudást, amelyre egy felnőtt embernek szüksége van.
Angéla: –Ehhez a tapasztalathoz társult a szüleim biztatása, akik a beregszászi református templomban hallottak arról, hogy az akkoriban (2001 – a szerk.) alakult Sámuel Alapítvány nevelőszülőket keres családtípusú gyermekotthonok alapításához. A tiszapéterfalvai otthont vezető Severa családról olvastunk is az újságban. Ezután beszéltünk Taracközi Ferenc református lelkésszel, aki elmondta, hogy ahhoz, hogy otthont alapítsunk, a sajátjaink mellett öt gyermek nevelését kell elvállalnunk.
Viktor: –Gondolkodási időt kértünk, majd szóltunk, hogy belevágunk. Innentől kezdve arra törekedtünk, hogy minden szempontból (lelkileg, a ház fejlesztésével) felkészüljünk a gyermekek fogadására.

–Mikor érkezett meg hozzátok az első gyermek?

Angéla: –Egy évbe telt, mire hollandiai segítséggel befejeztük a házunkat, illetve beszereztük az otthon megnyitásához szükséges összes engedélyt.
2004 áprilisában került hozzánk Géza és Béla, majd fél éven belül még négy gyermekkel, Erikával, Tibivel, Magdival és Klaudiával bővült a család. Így lett kilenc gyermekünk.

barate csalad2–Hogyan fogadták Csetfalván a családtípusú otthont?

Angéla: –Örökbefogadásra már volt korábban példa Csetfalván, de nevelőszülők még nem tevékenykedtek a településen. Sok negatív kritika ért bennünket, bár ezek zöme a tájékozatlanságból fakadt. Megtanultuk, hogy nem érdemes ezekre a rossz véleményekre odafigyelni.

–Meséljetek a gyerekekről!

Angéla: –Elsőként Géza és Béla érkezett a családba. Géza három és fél éves volt, egyedül evett és járt, viszont csak ukránul beszélt, s a szókincse nagyon gyér volt. Néhány hónap múlva megtanult magyarul, az ukrán nyelvet pedig teljesen elfelejtette.Géza másfél éves volt, amikor hozzánk került, s addig csak nőket látott maga körül. Nagyon zárkózott volt, még a szobából sem lehetett kivinni.Utánuk Erikát és Tibort vettük magunkhoz, mindketten egyévesek voltak, s mi tanítottuk meg őket enni és járni. Ez egy családba született gyermeknél nem tűnik nehéz feladatnak, azonban ezeknél a gyerekeknél óriási lemaradások voltak ezen a téren.Erika olyan puha és hajlékony volt, mint egy gumibaba, emellett nagyon magába fordult. Tibi egyévesen nem tudott önállóan ülni. Sok fáradságunkba került, hogy fejlődést érjünk el náluk. Végül másfél éves korukban kezdtek el járni.

–Ki következett utánuk?

Angéla: – Magdi 2005 februárjában jött közénk. Könnyebbséget jelentett, hogy önállóan tudott táplálkozni és közlekedni. Hamarosan megtudtuk, hogy van egy nővére, Klaudia, akit az édesanyja nevel ugyan, de olyan rosszak a körülményeik, hogy nem maradhat vele. 2005 októberében őt is magunkhoz vettük. A kora ellenére rosszabb állapotban volt, mint a húga. Testileg jóval elmaradt a korabeli gyerekektől. Ő is nehezen teremtett kapcsolatot a külvilággal, s ez a mai napig megmaradt nála. Otthon felszabadult, de idegen környezetben, illetve az iskolában nehezen bontakozik ki. Viszont nagyon ügyes a házimunka és a sütés-főzés területén.

–Kilenc gyerek, megannyi feladat. Hogyan bírtátok a nehézségeket?
Angéla:–Segítséggel: édesanyám és keresztanyám eleinte napi szinten velünk volt, majd háromnaponta váltották egymást.
Viktor: –Szükségünk volt rájuk, mert volt olyan időszak, amikor öt pelenkásunk és öt cumisüvegesünk volt.
Angéla: –Tanácsot senkitől sem tudtunk kérni, hiszen a többi nevelőszülő is kezdő volt. Saját magunknak kellett megoldanunk a nehézségeket. Később szerveztek a számunkra képzéseket, ahol fejleszthettük a tudásunkat és megoszthattuk egymással a tapasztalatainkat.

–Sohasem bántátok meg, hogy nevelőszülők lettetek?

Angéla: –Néha elfáradunk, mint mindenki más, akinek gyermekei vannak, de sohasem inogtunk meg.

–Mennyi idő múlva kezdtek kötődni hozzátok a gyerekek?

Angéla: –Ez leginkább a koruktól függött. A kisebbeknél néhány hónap alatt kialakult a kötődés, míg a nagyobbaknál akár egy évnek is el kellett telnie ahhoz, hogy ragaszkodjanak hozzánk és biztonságban érezzék magukat nálunk.

–Hogyan fogadták a vér szerinti gyermekeitek a többieket?

Angéla: –Felkészítettük őket arra, hogy bővülni fog a család, s ők nagyon várták a gyerekek érkezését. Ezt másképp nem is lehet. A szülés előtt is van kilenc hónapja a családnak arra, hogy elfogadja az új jövevény érkezését.

–Milyen a kapcsolat a gyerekek között?

Angéla: –Testvérnek tekintik egymást, s kiállnak a másikért. Természetesen vannak köztük viták, de ez a vér szerinti gyerekek esetében is gyakori. Ha valaki elutazik közülük néhány napra, a többiek már hiányolják.

–Hogyan telnek a hétköznapok?

Angéla: –Hasonlóan, mint bármelyik családban. Amikor háromévesek lettek a gyerekek, óvodába kerültek, majd beiskoláztuk őket. A két legnagyobb gyermekünk, Viktor és Ádám szeptembertől a Tiszapéterfalvi Református Líceum tanulója, Mónika pedig a Beregszászi Magyar Gimnáziumba jár. A többiek egyelőre a Csetfalvi Általános Iskolában tanulnak. Amikor kisebbek voltak, a keresztanyám segített a tanulásban nekik, ma már önállóan készülnek fel másnapra az iskolába. Többen zeneiskolába járnak, Béla tehetséges a hegedülés terén, megyei szinten harmadik helyezést ért el és különdíjat kapott. Külön listát vezetek arról, hogy ki mikor milyen különórán van. Már nem tudom fejben tartani.
A gyerekek a szobáikat maguk takarítják, és a házimunkából is ki kell venniük a részüket. Vannak állataink is, sertést, baromfit és szarvasmarhát tartunk. A fiúk ezen a téren is segítenek.

–Mi lesz velük később, ha betöltik a 18. életévüket?

Angéla: –Sajnos az ukrán állam csak 18 éves korukig támogatja őket, illetve továbbtanulás esetén 23 éves korukig. Az biztos, hogy nem tesszük őket az utcára, ha elérik ezt a kort. Apának és anyának tekintenek bennünket, s mi ugyanúgy gondoskodunk róluk, mint a vér szerinti gyermekeinkről, nem teszünk közöttük különbséget.

–Sok erőt és Isten áldását kívánom mindehhez!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma