Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: építőmérnök

„A hivatás az élet hátgerince” – vallotta egykor Friedrich Nietzsche.

S valóban, egy jól választott szakma végigkísérheti az életünket, biztos egzisztenciát, megbecsülést, tartást jelenthet számunkra.
Fiatalként persze nem könnyű dönteni, s megítélni, hogy mi a nekünk való hivatás. Egyes szakmákhoz ugyanis jó beszédkészség, nyelvtudás kell, míg bizonyos munkák megfelelő logikai és matematikai képességet vagy éppen fizika erőt igényelnek, nem beszélve a képzőművészetek, a zene, a rajz, a tánc területéről, melyekhez tehetség szükséges.
Van, aki egész életében ugyanazt a szakmát űzi, s elégedett a munkájával, míg mások élete a folyamatos hivatáskeresésről szól.
Most következő riportalanyom, Hriczinkó János 16 évesen választotta az építőmérnöki szakmát, s a mai napig ezen a területen dolgozik.

– Honnan származol?
– A Nagyszőlősi járásban, Tiszaújlakon nőttem fel a két nővéremmel együtt. A szüleink a helyi cipőgyárban dolgoztak, onnan mentek nyugdíjba. Én a település ukrán tannyelvű iskolájába jártam, ott érettségiztem le a tizedik osztály végén.

– Milyen terveid voltak a továbbtanulást illetően?
– Mindig is érdekelt a mérnöki szakma, bár a családomban senki sem gyakorolta ezt a mesterséget. A Poltavai Építészeti Főiskola építőmérnöki szakára jelentkeztem, ugyanis az építészeten belül a kivitelezés érdekelt. Az intézmény akkoriban Ungváron tartott kihelyezett felvételi vizsgát, oda kellett felutaznom. Mivel aranyéremmel fejeztem be a középiskolát, csak elbeszélgettek velem, illetve néhány tesztet kellett kitöltenem. Hamarosan megtudtam, hogy felvettek a főiskolára.

– De a tanulás már Poltavában zajlott.
– Igen. Több mint 1000 km távolságra volt a szülőfalumtól a főiskola. Kollégiumban laktam, s csak ritkán tudtam hazajönni. De a cipőgyár jóvoltából havonta ösztöndíjban részesültem, ami megkönnyítette az ottlétet.

– Hogyan teltek a poltavai évek?
– 1988 és 1993 között tanultam a főiskolán. Az oktatás eleinte oroszul folyt, majd a rendszerváltás után egyre több tanárunk tért át az ukrán nyelvre. Számos kép jut eszembe azokból az időkből: az évfolyamtársaimmal mi is tüntettünk a városban, hogy a Szovjetunió szűnjön meg; Poltavában született a feleségem, az ott töltött évek alatt ismerkedtünk meg; katonai kiképzésben is a városban részesültünk…

– Sok emlék köt Poltavához, mégsem maradtál ott…
– Az eredeti elképzelés az volt, hogy miután megkapom a diplomát, hazatérek Tiszaújlakra, s a cipőgyár biztosít majd számomra munkát. Azonban mire befejeztem a főiskolát, gyakorlatilag a gyár is megszűnt. Poltavában maradhattam volna, munkalehetőség is volt, bár a fizetések akkoriban rendre elmaradtak.
Végül a párommal úgy döntöttünk, hogy visszajövünk a szülőfalumba, s megpróbálunk itt boldogulni. 1994 januárjában összeházasodtunk, albérletbe költöztünk, s elkezdtünk munkát keresni.
Magyarországon vállaltunk alkalmi munkát, a határon való üzletelésbe is belevágtunk. Ez a bizonytalan, nehéz időszak egészen 1997 tavaszáig tartott. Akkor a feleségem állapotos lett, s úgy döntött, hogy hazautazik Poltavába, hogy ott szülje meg az első gyermekünket. 1997 szeptemberében én is utánamentem.
Az egyik régi osztálytársam ajánlott munkát egy kaszinóban. A teljes épület és annak minden berendezése az én gondnokságom alatt állt. Két évig dolgoztam itt, 1999 májusában jöttünk haza Tiszaújlakra.

– Miért döntöttetek úgy, hogy visszajöttök Kárpátaljára?
– Munkát ajánlottak. 1998 novemberében árvíz pusztított Kárpátalján, a Nagyszőlősi járás jó néhány településén újjá kellett építeni a lakóházakat.
Hazahívtak, hogy vegyek részt ezekben a munkálatokban. A Nagyszőlősi Karitász létrehozott egy építkezési céget, amelyben hatan dolgoztunk mérnökként. Jól ismertük egymást, mindannyian Poltavában tanultuk.
Több szakaszban folyt az újjáépítés: először Nagyszőlősön, Királyházán, Tekeházán, Tiszaszászfaluban, Feketepatakon és Csepében láttunk hozzá a víz okozta károk helyrehozatalához; majd a második, 2001-es árvíz után Tiszabökény is felkerült az árvíz sújtotta települések listájára.
Volt olyan ház, amelyet az 1998-as özön után építettünk fel, s 2001-ben is elérte a víz, de már nem tett kárt benne.

– Mi volt a feladatod az újjáépítés idején?
– Építőmérnökként elsősorban a tervek kivitelezésére, a költségvetésre, a munka menetére kellett odafigyelnem, illetve 2002-től műszaki ellenőrként is tevékenykedtem az építkezéseken.
Az első árvíz után az ukrán állam adta az építési anyagot, a hiányzó anyagiakat az anyaországi Magyar Karitász pótolta ki.
A második árvíz után max. 54000 hrivenyt adott az állam egy-egy ház felújítására vagy felépítésére. Úgy kellett elkészítenünk a tervrajzokat és kiszámítanunk a költségeket, hogy a család saját anyagi forrása és az állami támogatás együttesen elegendő legyen az építkezés kivitelezéséhez.A Magyar Karitász továbbra is támogatott bennünket.

– Közben más munkát is vállaltál…
– 2001 tavaszán felkértek, hogy irányítsam a Nagyszőlősi Ferences Rendház régi templomának és kolostorának felújítását.
A ferencesek templomát 1945-ben elkobozták, a berendezéseket elvitték, az épület a szovjet érában évtizedekig üresen állt. A rendszerváltás után közel tíz évbe került, hogy az állam visszaadja a templomot a rendnek. Miután ez megtörtént, 2001 májusában hozzáláttunk a tető renoválásával. Egy lembergi építészeti bizottság tervei alapján végeztük el a munkálatokat. Kiderült, hogy eredetileg zsindely fedte az épületet, melyet az 1900-as évek elején bádoggal fedtek le, majd a szovjet időkben erre fenyőzsindelyt tettek, amely azonban néhány év alatt tönkrement. A bontás során egy-egy helyen ráakadtunk az eredeti tetőfedésre. Hogy minél hitelesebben állítsuk vissza az ősi tetőszerkezetet, Szinevérről hozattuk a zsindelyt és a mestereket.
2001 szeptemberében befejeztük a templom átfedését, s visszatértem az árvízi építkezésekhez, melyek 2004-ig tartottak.

– Mivel foglalkoztál ezután?
– Folytattam a ferenceseknél megkezdett munkámat:a templombelső felújítása további éveket vett igénybe. 2006 októberében szentelték fel az épületet.
Emellett hozzákezdtünk a kolostor renoválásához. Ez az épület éveken át városi múzeumként működött, s 1997-ben ugyan hivatalosan visszaadták a rend tulajdonába, még éveket kellett várni, hogy a múzeum kiköltözzön belőle.
Miután ez megtörtént, s kijelölték a telekhatárokat is, nekiláttunk az évek alatt felgyülemlett szemét elhordásához, illetve kerítést emeltünk a rendház köré.Ezt követően kezdődhetett meg a kolostor épültének felújítása: a falak megerősítése, a nyílászárók cseréje, a teljes villany-, víz- és fűtési hálózat kiépítése. 2007-ben fejeztem be itt a munkámat, s egy másik csapat folytatta a belső festést, a külső tatarozást és a tereprendezést.

– Hol dolgoztál ezt követően?
– A ferencesek a város másik pontján egy új rendház építésébe kezdtek bele 2007-ben, amelynek a munkálatait én vezettem. Ez egy három éven át tartó projekt volt, mely alatt lebontottuk a régi rendház egyes épületeit, átalakítottuk a meglévő szobákat, új vendégházat építettünk, megújultak a lakószobák, a könyvtár, a kápolna. 2010 karácsonyán vehették birtokba a szerzetesek az új rendházat.

– S ezzel véget ért a megbízatásod is.
– Igen, s nem mondhatnám, hogy könnyű időszak következett. A 2008-ban fellépő gazdasági krízist mindannyian megéreztük. Korábban, 2006 és 2008 között virágzott az építőipar, sokan hazajöttek Magyarországról, s inkább itthon vállaltak munkát. Aztán a válság miatt lejjebb hagyott az építkezési kedv, a mi megélhetésünk is bizonytalanná vált. 2010-től kezdve két éven át alkalmi munkákból tartottam el a családot.
Aztán adódott egy külföldi lehetőség: az oroszországi Lipeck városában vállaltam építőmérnöki munkát. Egy magyarországi építészstúdió nyerte el a lipecki új szabadidő- és sportkomplexum építésére kiírt pályázatot. Nekik dolgoztam 2012 októberétől 2013 márciusáig. Jó csapat voltunk, sokat tanultam az ott eltöltött félév alatt.

– Mégsem maradtál ott tovább.
– Hazajöttem, mert a feleségem itthon maradt a két gyermekünkkel, s nehezen viselte a terheket. Ő hivatásos katona, szakácsnőként dolgozik a tiszaújlaki határátkelőnél. A lányunk hétéves, másodikos a Tiszaújlaki 1. sz. Középiskolában, a fiúnk 17 éves, idén fejezte be a középiskolát. Eredetileg ő is a Poltavai Építészeti Főiskolára készült, sikerült is a felvételije, de a háborús helyzet miatt nem engedtük el. Végül az Ungvári Nemzeti Egyetem Információs és kommunikációs rendszerek biztonságos védelme szakára iratkozott be.
Miután hazajöttem, egy ideig még tovább dolgoztam a magyarországi cégnek mint fordító.

– Mivel foglalkozol mostanában?
– 2014 januárjában kértek fel, hogy műszaki ellenőrként felügyeljem a Beregszászi Római Katolikus Egyházközség építkezéseit. Jelenleg ez a munkám.

– Sohasem bántad meg, hogy építőmérnök lettél?
– Nem szoktam megbánni a döntéseimet. Szeretem ezt a szakmát, s megköszönöm a Jóistennek, amit kaptam az életben.

– Köszönöm a beszélgetést!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma