Fodor Géza: Madaraink vonulása ősszel, Andrej Voznyeszenszkij arabeszkjeink (részlet)

Ősz van. Arányait az idő újraosztja,
fenyőezüsttel töltve a csendet.
Villámfecske cikkan a léghuzatban,
s az égalatton tovairamlik,
ívrét hajlítva szárnyai alatt
a kifeszített levegőeget.
Juharfa-ágon fordul a fény, mint rőtarany ének,
s mint őzikeszem-csillag, világít a nyírerdőn belül,
hol ökörnyál férceli a dolgok hierarchiáit.

Járhatatlan út visz a folyók felé innen,
mi járhatóbb lesz majdan a nagy vizeken túl,
míg odébb gördül velünk egy planéta-évszak;
körözve egyre közelebb,
fehérebb lesz a reggel
és intőbb a szó,
a mégoly hidegebb,
melyet ELHALLGATTATNI LEHETETLEN,
ÉS ELVISELNI – LEHETETLENEBB;
hol majd a zászlós harangszókban
újfajta ének zúg a hóban,
hol lángoló bordó- s berkenyelevélen
hunynak az ősznek fényei, –
s a távolból hosszan kiperegnek
varjak lassú nyakékei…