Híven, becsülettel, vitézül: Bobencsuk Sándor csendőr őrmester története

A Magyar Királyi Csendőrség feladata Magyarország vidéki területein a közbiztonság fenntartása, a törvények betartásának és a közrendnek a biztosítása volt, megalapításától, 1881-től a II. világháború végén bekövetkezett feloszlatásáig, 1945-ig. Egykor a magyar csendőröket mind fizikai alkalmasságuk, mind tudásuk alapján alaposan megválogatták, például a csendőrtisztek 40%-ának jogi végzettsége is volt. A testület tagjait a háború után kollektív bűnösnek nyilvánították, a volt csendőröket üldözték, bebörtönözték, sok esetben kivégezték. A megalázott, meghurcolt egykori csendőrök társadalomba való beilleszkedését akadályozták, különösen sokat szenvedtek azok, akik Kárpátalján maradtak. Közülük ma már nagyon kevesen élnek. Egyikük a Rahó melletti Terebesfejérpatakon élő, 96 éves Bobencsuk Sándor egykori csendőr őrmester. Sándor bácsi teljesen elvesztette már a hallását, de különben korához képest jól van. Az alábbiakban élettörténetének néhány érdekes részletéről olvashatnak.

1915. október 13-án születtem itt, Terebesfejérpatakon magyar, római katolikus családban. Engem és a bátyámat hazafias szellemben neveltek. Az elődeimről keveset tudtam, de amikor csendőrnek jelentkeztem, utánanéztem. Kiderült, hogy a szomszédos, ma román területen lévő Nagyvisóról származtak a nagyszüleim. A nagymamám francia származású volt, a nagyapám német. Kisgyermekkoromból emlékszem rá, hogy német nyelvű újságot olvasott a nagyapám, de velem és a bátyámmal magyarul beszélt otthon mindenki. A nevünk Bobencsuk, de az apám csak magyarul tudott jól, akárcsak az anyám.

A mi falunkban és a környékünkön már a csehek alatt sem volt magyar iskola, még Rahón sem. Csak ruszin és cseh. Én cseh iskolába jártam, később cseh polgári iskolát végeztem Rahón. Jól tanultam, az anyanyelvem mellett jól megtanultam csehül, valamint németül is, az meg nálunk magától értetődő, hogy a terebesi hucul gyerekektől megtanultam ruszinul.

A szüleim egyszerű gazdálkodó emberek voltak, a bátyám, Károly pedig a környéken híres asztalos lett. Egyszer több mint 250 embert megmentett. Akkoriban gyorsvonat közlekedett Kőrösmező és Prága között, itt Terebesen túl egy szakaszon román területen haladt. Egyik ősszel a mellettünk csordogáló patak nagyon megáradt, hatalmas fatörzseket sodort magával. A bátyám lement a Tisza-parti kis vasúti hídhoz és látta, hogy elmozdította a síneket a helyükről a folyó. De már fütyült is Rahó felől a gyorsvonat. Károly futott elé, és levett ingével integetett a mozdonyvezetőnek. A gyorsvonat megállt. Ha nem ő, akkor a gőzmozdony és a teljes szerelvény belerohan a megáradt Tiszába. Hőstettével akkor tele voltak az újságok, a csehszlovák vasút magas pénzjutalmat ajánlott neki, de visszautasította. Ez emberbaráti kötelességem volt, nem jár érte jutalom – mondta. Végül jó állást ajánlottak neki a vasútnál, azt már elfogadta, és mellette tovább asztaloskodott. Sajnos Károlyt a többi terebesi magyarral lágerbe vitték, és soha többé nem tért haza.

A csehszlovák hadseregben a morvaországi Hranicében kezdtem a szolgálatot, az alakulatomnál én voltam az egyetlen magyar. A szakaszvezetőm olyan ember volt, akit azért helyeztek át Olomoucról, mert állandóan bántotta a magyar származású katonákat. A nevem és a szláv nyelvek jó ismerete miatt nem volt biztos benne, hogy magyar vagyok. Egyszer egy tiszt észrevette, hogy magyarul írok haza levelet, és sajnos a szakaszvezető is ott volt. Ekkortól én lettem a legrosszabb katona, én sepertem az udvart, takarítottam a vécét, teljesen a nyakamra ült. Egyik alkalommal amikor a vécében takarítottam, ő meg épp használta, hangosan szidta magyarul az anyámat, ugyanis csak káromkodni tanult meg a nyelvünkön még Olomoucon. Én ekkor úgy megütöttem, hogy elindult az orra vére. Mondtam neki, menjünk a parancsnokságra és elmondjuk, hogy mi történt. Ekkor megijedt, gondolom, sok hasonló ügye lehetett korábban. Legnagyobb meglepetésemre senkinek nem szólt, inkább maga mellé vett. Később egy hadgyakorlaton tűntem ki, majd a Szudéta-vidék németek általi visszavételekor Bruntalba (németül: Freudenthal) helyeztek át, ahol egy cseh parancsnoknak tolmácsoltam, ekkor már huszárlovon jártam vele a vidéket, köszönhetően annak, hogy csehül és németül is beszéltem.

Az I. bécsi döntés után azokat a csehszlovák seregben szolgáló katonákat, akiknek a lakhelye Magyarországra került, különösen, ha magyarok voltak, egyszerűen áttették az új határon. Az én esetemben megtévedtek, Terebest csehül Tribusanynak nevezték, és maradt Csehszlovákiában, a kelet-slovenskoi Trebisov (Tőketerebes) nevű falu meg visszakerült Magyarországhoz. Én lelkes híve voltam az I. bécsi döntésnek, eszembe se jutott volna őket figyelmeztetni a tévedésükre. Viszont nem voltam eléggé előrelátó, ott álltam Magyarország földjén pénz, munka, megélhetés nélkül. Jelentkeztem hát a magyar hadseregbe, Tiszaújlakon a községházán egy ezredesnél, aki gyalog küldött el Tiszakeresztúr felé egy megadott címre. Az úton, bár nem állítottam, de felvett egy katonai teherautó, amelynek a platója tele volt puskákkal meg lőszerekkel. Ez meglepett – ezek talán ismernek engem? A nekem megadott cím előtt tettek ki, a ház bejáratánál volt egy címeres tábla, rajta felirat: Térképhelyesbítő Osztag Parancsnokság. Jelentkeztem a parancsnoknál, alaki kiképzés után – amit én már rég tudtam –, kerestek nekem egyenruhát, de a kabáton, amelyik jó volt rám, rangjelzés is volt. Így lettem egyszeriből a magyar hadsereg szakaszvezetője. Ez az alakulat felderítéssel foglalkozott. Erről a pár hónapos időszakról csak annyit mondok, én az életemet is kockáztatva sokat tettem a hazámért. De hangsúlyoznám, soha nem öltem embert, később ártatlanul vádoltak.

Miután Kárpátalja egész területe visszakerült Magyarországhoz, három falubelimmel csendőrnek jelentkeztünk, és mindegyikünket alkalmasnak találták. Egy évig tanultunk csendőriskolában Makón, közben a Dunántúlon és Sárospatakon is megfordultunk. Ruszin nyelvtudásom miatt a ruszin autonómia területére, az Ungvárhoz közeli Perecsenybe helyeztek.

Perecsenyben 13-an szolgáltunk. Akkor a ruszin közigazgatási kirendeltség területén szolgáló csendőröknek meg kellett tanulniuk ruszinul. Több érdekes eset történt ott meg velem. A közvetlen felettesem, egy csendőr őrmester arra kért, hogy magyarosítsam a nevem. Ezt megtagadtam. Nem vagyok én fattyú, a testvéremet és az apámat is Bobencsuknak hívják, nem változtatok nevet – mondtam. Ekkortól folyton konfliktusom volt vele. Egyik alkalommal az ágyamon feküdtem, amikor bejött, és kezdte: „Bobencsuk, igazítsa meg az ágyát! Hogy mer nekem hátat fordítani! Ha adok magának egy pofont, elalszik!” Ekkor nem bírtam tovább. Lekevertem neki egy akkora pofont, hogy leesett a földre. Felugrott és kiadta a parancsot, hogy fogjanak le. Jött a parancsnok, dr. Vad Imre százados Nagybereznáról, kivizsgálni az esetet. Vad századossal nagyon jó viszonyban voltam, a társaim is engem pártoltak, de mégiscsak megütöttem a felettesemet. Végül az őrmestert büntették meg, engem pedig elküldtek Kassára.

Pár hét után pedig Erdélybe helyeztek, ahol a Székelyudvarhely közelében lévő Etéden szolgáltam. Ott is megálltam a helyem, többször kaptam dicséretet.

Mindennel akkor sem értettem egyet, sokszor a magyar feljebbvalóimmal és a magyar törvényekkel is birkóztam. De szerintem akkor sokkal inkább rend volt, mint most. A csendőrök a fizetésükből jól éltek, megvesztegetésről nem is hallottam. Egyszer szolgálatból jöttem Székelyudvarhelyről egy társammal, arra jött két szekér tele fával. Egy nagygazda és a fia volt a két szekérrel. A fa nem lopott, az én erdőmből van, mondta. De mivel nem tudták ezt igazolni, felszólítottam őket, hogy vigyék a községházához, és ott rakják le. Ha lesz papírjuk a fáról, majd elvihetik. Ekkor elővette a zsebkendőjét és húsz pengőt akart adni nekem. Olyan pofont kevertem le a gazdának, hogy beesett az árokba. Lerakták a fát, amiért aztán hosszabb ideig nem jelentkeztek, így én kihirdettem és szétosztottam a szegény hadiözvegyek között. Később feljelentettek, hogy a csendőr eladta a fájukat. Idézést kaptam a bíróságra, ekkor a feletteseim is felháborodtak, nem álltak ki előbb mellettem. De én a bírósági tárgyaláson elővettem a noteszemet és felsoroltam, hogy kinek és mennyi fát adtam ingyen. Ezt a megnevezett személyek igazolták is. A pofont viszont a megvesztegetési kísérlet miatt kapta, magyaráztam el a bíróságon. Így ebben az esetben is dicséretben részesültem.

Máig őrzöm Horthy Miklós kormányzó fényépét, róla csak tisztelettel tudok beszélni. Én kétszer is találkoztam vele személyesen. A háború alatt egyszer Erdélyben vadászott. Összesen negyven csendőrt, köztük engem küldtek oda a védelmére. Elbújtam egy nagy fenyőfa mellé az út mellett, amelyen testőreivel lóháton haladt a kormányzó. De a puskámon megvillant a fény, észrevettek és megálltak. Jöjjön ide! – mondták. Hova valósi maga? Terebesfejérpatakra – válaszoltam. Vadászaton voltam ott. Szerencsém volt, lelőttem egy nagy medvét – mondta a kormányzó úr. És magukkal vittek egy közeli erdészházba. A kormányzó nyerge alatt volt egy kulacs, tele szilvapálinkával és arra kért, hogy igyak vele egy féldecit. Mondtam neki, hogy nekünk ezt még szolgálaton kívül sem nagyon szabad. Engedélyezte nekem, hogy megigyam, majd beszélgetve a terebesi és visóvölgyi vadászélményeiről két féldecit is megittunk. Előbb a királyért, majd a hazáért ittunk, harmadszorra azt mondta, hogy igyunk a szerencséért. Ezt megtagadtam. Megmutattam neki a kakastollas kalapomat, amelyen volt egy jelvény, azon a király és a haza rajta volt, de a szerencse nem, azért a templomban kell imádkozni – mondtam. Tetszett a főméltóságú kormányzó úrnak a viselkedésem, felírta a nevemet, majd kaptam egy gyönyörű nagy papírt, dicséretet és 100 pengőt.

Egyébként erdélyi szolgálatom idején is többször megfordultam Kárpátalján, sőt Kolomija és Stanislav környékén is, ugyanis számos esetben kísértem magas rangú csendőrtiszteket tolmácsként. Etéden menyasszonyom volt, Péter Rózsika, de el kellett onnan jönnünk. Amikor jöttek az oroszok, a falusi bíró azt kérte a feletteseimtől, engedjék meg, hogy ott maradhassak és megnősüljek. Én a hazának esküdtem, mondtam, így Budapestre kerültem, a tervek szerint segédoktató lettem volna egy csendőriskolában. De erre már nem került sor.

Egy nap mentünk Budapesten, közben az oroszok erősen lőtték a várost, s telibe találtak bennünket. Nyolcan voltunk, egyedül én éltem túl a robbanást. A későbbi elbeszélésekből tudom, hogy még egy robbanás volt, a második letépte egy velem a kórházba igyekvő katona lábait, ő is meghalt. Hogy én melyik robbanáskor sebesültem meg, azt nem tudom, már az elsőnél elvesztettem az eszméletemet. Egy repesz fúródott a bokámba, a helye ma is jól látszik. Az orvosok kivették és lassan gyógyult. A kórházból kerültem szovjet fogságba, jól beszéltem ruszinul és egy katona elengedett, ruszin fiú volt. Arra kért, hogy ne jöjjek vonattal és kerüljem a településeket. Így indultam haza gyalog, mankóval. Az út hosszú volt és viszontagságos, nagyon sokára értem haza, de így megmenekültem a lágertől. A taracközi vasútállomáson azonban elfogtak a milicisták. Mikor megmondtam, hogy hová való vagyok, telefonáltak ide, Terebesfejérpatakra, ahol az egykori nagy magyarbarát bíróval, Filisé Fedorral beszéltek. A jómadár hazaáruló mindjárt elújságolta nekik, hogy én csendőr voltam és azt hazudta, hogy öt embert megöltem. Megvertek, gúzsba kötöttek és úgy gurítottak le a lépcsőn a pincébe. Reggelig úgy megfagytam, hogy nem tudtam kiegyenesíteni a végtagjaimat. Másnap Técsőre vittek, nem kaptam élelmet, nyolc hónapig tartottak ott. A tetvek miatt az egész testem sebes volt, teljesen legyengültem. Egy csendőr törzsőrmestert, miután meghalt a börtönben, én vájtam el Técsőn, talán még mindig ott vannak a maradványai a kövek alatt. Én sem könnyen éltem túl a nyolc hónapig tartó fogvatartást, a pince ablakán keresztül ruszinul, magyarul kiabáltam a járókelőknek, akik időnként bedobtak nekem valami élelmet. A técsőieknek sem nagyon volt mit enniük akkoriban. Később apácák hoztak nekem élelmet, akik megírták az édesanyámnak, hogy hol tartanak fogva. Az anyám eljött, és hozott a leszakadt rongyaim helyett ruhát meg élelmet, akkor annyit ettem, hogy majdnem abba haltam bele.

Szerencsém volt, mert egyik volt rahói iskolatársam próbált nekem segíteni, de nem tudott, ugyanakkor egyik ismerősünket értesítette. Kormanszki Andor nagy kommunista volt, szigeti városparancsnok, akinek akkor nagy lett a befolyása, ő és egy magas rangú orosz katonatiszt mentettek meg.

Egy orosz katonaautóra felkérezkedve jutottam haza Terebesfejérpatakra. Ezt követően két évig voltam háziőrizetben, rendszeresen jelentkeznem kellett a határőrlaktanyában, éjszaka mindig jöttek ellenőrizni, hogy itthon vagyok-e. Voltak, akik újra és újra bejelentettek, még később is többször el akartak ítélni. Azt mondták, attól tartanak, hogy átszökök Romániába a menyasszonyomhoz. Őt egy ideig nem tudtam értesíteni arról, hogy élek, végül kaptunk tőle egy lapot, amelyben azt írta, hogy semmit nem tud rólam, ezért férjhez megy. Ezt látva már nem is akartam neki írni.

Egész életemben elmondhatatlanul sok hátrányom volt abból, hogy öt évig csendőr voltam. De még mindig szerencsésebb voltam, mint a két barátom, falubelim, Repka Feri és Jani, akik kilenc évig raboskodtak, mert csendőrök voltak. Sajnos ők tavaly mindketten meghaltak.

A háború után sok helyen dolgoztam, az erdőgazdaságnál lóval vontattam a fát, aztán a geológusoknál, a föld alatt. A vasúton szakszervezeti elnök is voltam, ahol ugyancsak harcoltam az igazságtalanságok ellen. Megpróbáltak többször megvesztegetni, de nem engedtem. Mindig igyekeztem tisztességesen élni, ha nem így teszek, engem biztosan elítéltek volna.

1950-ben 35 éves voltam, amikor megnősültem. Két lányunk született, de 1971-ben meghalt a feleségem. Egy falubeli asszonynak ugyanabban az évben halt meg a férje, neki is volt már két felnőtt gyereke.

Összeházasodtunk, együtt segítettük a gyerekeinket. Hatvanegy éves voltam, amikor megszületett a legkisebb lányunk, Klárika. Hála Istennek őt is fel tudtuk nevelni.

Valaha Terebesfejérpatak egy magyar falu volt. Mára itt már a magyar sem beszél a gyermekével magyarul. Szomorú, hogy így megfordult körülöttem ez a világ. De engem már nem érdekel semmi földi dicsőség. Ahogy testben fogyatkozom, hitben úgy gyarapodom.

Kárpátalja