Az egyházi tisztújítás margójára, avagy hogyan látja az elmúlt négy évet a KRE püspöke, Zán Fábián Sándor

„Megfogni azt, ami ránk van bízva, nem elereszteni azt, ami a miénk, és küzdeni azért, ami a miénk lehet.”

– Hogyan jellemezné az eltelt négy évet?
– Több síkon jutnak eszembe gondolatok. Vannak olyan dolgok, melyek nem igazán láthatóak, de nagyon fontosak. Örülök annak, hogy a kárpátaljai református gyülekezetek nem szenvednek lelkészhiányban. Bár sok gyülekezet vár lelkészre, mindenhol rendszeresen megtartják az alkalmakat. Minden gyülekezet sajátjának mondhat egy lelkipásztort, és ez nagy dolog. Ezek nem annyira látszanak, a mindennapokban viszont óriási jelentőséggel bírnak.
A következő, ami eszembe jut, hogy a gyülekezetek aktivitása nem hanyatlott. Vagy szinten maradt, vagy javult. Ez az evangelizációs alkalmak, a templomba járás arányaiban mutatkozik meg, ez mind a gyülekezeti élet elevenségének a jele.
Az első kettő lelki építkezés. A harmadik, ami sok időt igényel és látványos is, azok a kőből-fából készült dolgok, a beruházások. Az elmúlt négy évnek az egyik legszebb eredménye a Nagyberegi Református Líceum bővítése. Hálás vagyok érte, és hiszem, hogy ez egy ajándéka a mindenható Istennek a kárpátaljaiak számára.
Ez a három dolog, ami elsőként eszembe jut. És ott vannak a lelkészek, akik között a mindennapjaimat élem, akikért dolgozom is, akik segítőtársaim, akikkel együtt tudok örülni az eredményeknek. A gyülekezetek, melyek nagyon sok erőt adnak, pl. egy családi csendesnap, ami az elmúlt ciklusok eredménye. Ha elmegyünk egy ilyen rendezvényre, és semmit nem hallunk, csak nézünk, sok olyan embert látunk, akik reménykednek, akik hisznek, akik életükkel, jelenlétükkel bizonyságot tesznek, és ez maga egy csoda.
Úgy gondolom, hogy az egyház a híveiben, a gyülekezeti tagokban éli meg a mindennapokat, és ebben is kell lemérni a jelenlétét. Én hiába mondanám azt, hogy nagyon jó lelkészeink vannak, ha a templomba járók száma egyre csökkenne, ha az alkalmaink, kiemelt programjaink nem váltanának ki érdeklődést. Ez az egész alkotja azt, amire hálás szívvel tudok gondolni.

 
– A felsoroltak között inkább pozitívumok vannak. Az ország helyzete romlott, ebben elhelyezve a Kárpátaljai Református Egyház helyzete, megítélése hogyan alakult az elmúlt négy év alatt?
– Az elmúlt évek sok kihívást hoztak. A társadalom, az állam, az ország gazdasági helyzete valóban, hogyha a jelenlegi helyzetet nézzük, egyre csak romlik. A tavalyi év forradalmi mozzanatai mind arról tesznek bizonyságot, hogy a lakosság elért a tűrőképességének a küszöbéig, és azt mondták: elég volt. Az egyház ebben a négy esztendőben nagy próbákat élt át, de ezekben a próbákban kitartott, helyesen reagált, és még inkább edzetté vált. Amikor ilyen körülmények között kell egy közösség élén állni, sokszor érzem, hogy nehéz, szinte kilátástalan a helyzet. Az érem másik oldala viszont az, hogy ha a küldetés felől közelítjük meg az eseményeket, akkor pont ezekben a helyzetekben kell ott lennünk, kitartanunk, példát mutatnunk, buzdítanunk. Pont ebben a nyomorúságos korszakban van az egyháznak még nagyobb felelőssége. És ezt a helyzetet, úgy gondolom, nem csak én, hanem az esperesek, lelkésztársak is ugyanúgy élték meg. Belátták, hogy még nagyobb szükség van az egyházközségekre, a szeretetszolgálatra. Arra, hogy megtartó közösségként legyen jelen a református egyház egy településen, városban stb. Én úgy gondolom, hogy a református egyház jelenléte a legtöbb közösségben stabilitást, biztonságot nyújtott, jelentett az embereknek. A református közösség a presbitériumokkal, a lelkészekkel, gondnokokkal együtt azt jelentette – hiszem, hogy nagyon sok ember számára, mert számomra ezt jelentette –, hogy van egy közösség, amelyre lehet számítani, akik együtt tudnak érezni, és akik nemcsak megsajnálnak, hanem segítenek is.
Ez volt a KRE elmúlt négy esztendeje, ebben tevékenykedett a kicsi, a nagy egyaránt.

 
– A baj még nem hárult el, a körülmények nem lettek sokkal nyugodtabbak, és talán a közhangulat sem. Mit vetít előre ez a jelenlegi helyzet? Mire számít, miről fog szólni a következő ciklus? Kellenek-e célok egy ciklus kezdetén, vannak-e tervei?
– Aki a mindennapok túlélését tartja legfontosabb céljának, hamar elfárad, megkeseredik, és nem tudja előrébb vinni a közösségét. Nekem ezelőtt nyolc esztendővel is, és most is, nemcsak az van a szemem előtt, hogy ezt a nehéz korszakot túl kell élni, hanem az, hogy ebben a nehéz korszakban építeni, fejlődni, erősödni kell, még jobban össze kell tartani, még figyelmesebbnek kell lenni. Még nagyobb empátiával kell lenni az egyszerű emberek irányába és a szolgatársak felé. Az én meglátásom szerint amikor baj van, gond van, akkor nem elég az, hogy a reggel után jöjjön az este, sokkal többről szól ilyenkor az élet. A csendes helybenmaradás is jelentős tett. Lehet, hogy valakinek csak ennyit kell tenni. Vezető emberként valahogyan a jövőbe is kell látni. Abból a szemszögből kell a mát megítélni, hogy milyennek szeretnénk látni a holnapot. És ezért nagyon sokat kell tenni. Nem könnyű ma a Kárpátalján élők helyzete, és nem biztos, hogy már a mélységekből felfelé kapaszkodunk, lehet, hogy még lejjebb fogunk csúszni. Nagyon sok nehézséggel kell majd szembenézni a lakosoknak. A választások előtt most reformokról, újításokról beszélnek a politikai tömörülések. Ezek a kitűzött célok nagyon jól hangzanak, de ezt a kisemberek a saját bőrükön fogják megérezni. Nem könnyebbséget fog jelenteni, hanem terheket. Megszorítások jönnek, áremelkedések… A jelenlegi helyzetben naivitás elvárni az ukrán politikától, hogy jóra fordítják az itt élők sorsát. Itt a közösségeknek kell önmagukért tenni. Minden családnak még erősebben, nagyobb odafigyeléssel kell dolgozni a mindennapi kenyérért, és összetartani a családot.
Az egyház céljai között azt tartom a legfontosabbnak, hogy az evangéliumot hirdesse, hogy érthetővé tegye az Isten beszédét az egyszerű ember számára. A lelkészeknek ez az elsődleges feladata. A második ebből következik: hogy a hirdetett Igéket kövessék a cselekedetek, a megélt Ige. S akkor a mi közösségünk, ha még több terhet is kell hordozni, nem fog összeroppanni. Ha nem roppan össze, és hiszem, hogy nem, ha hittel fogja hordozni – mert nem egyedül hordja majd egyetlen ember sem, sem lelkész, sem esperes, sem püspök, hanem van Valaki, aki a terheinket átveszi –, akkor mi túl fogjuk élni a próbákat, sőt, gyarapítani, gazdagítani fogjuk a közösségeinket.

 
– Ez a választás nem hozott nagy meglepetést. Azért volt benne valami drukk? Mi az, ami önt arra ösztönzi, hogy nyolc év elteltével újra elinduljon?
– A mostani választás kicsit hasonlított az előzőhöz, nem volt ellenjelölt a püspöki feladatkörre. Viszont a választás mindig egy felmérés is. Hogyha az emberek ötven százaléka úgy gondolta volna, hogy nem jó irányba halad az egyház, és nem abban nyilvánul meg, amit biblikusnak, amit hitből fakadó cselekedetnek tartunk, akkor nemmel szavaztak volna. Amikor csak egy jelölt van, ez is nagyon sokat jelent. Sokat jelent, ha az ember nevét nem húzzák át, hanem azt mondják, hadd csinálja tovább. Üzenete van annak, amikor ilyen nagy arányban támogatnak valakit az egyházkormányzásban. Az első az, hogy az emberek bíznak benne, és ő felelősséggel tartozik értük. Amit én érzek ilyenkor az az, hogy ha valami nem sikerül, ne adjam fel, mert számítanak rám. Ha nagy terheket kell viselni, ne felejtsem el: nem vagyok egyedül, mögöttem állnak az emberek. Ha célokat tűzök ki, akkor kérdezzem meg őket is.
Fontos számomra, hogy valahogy közösen tudjunk továbbgondolkodni. Remélem, hogy fogunk tudni közösen tervezni, előretekinteni, ha kell álmodozni. És fogunk tudni együtt dolgozni, nagy dolgokat is megvalósítani. Megfogni azt, ami ránk van bízva, nem elereszteni azt, ami a miénk, és küzdeni azért, ami a miénk lehet.
Ami nyolc év után arra motiválja az embert, hogy továbbküzdjön? Nagyon sokszor felmerült a kérdés bennem: nem vagyok én már túl fáradt ehhez? Vannak még olyan dolgok az életemben, amelyek megvalósításra várnak? Van még olyan, amit nem érkeztem befejezni? Egy vezetőnek látni kell az utat maga előtt, és bíznia kell abban, hogy akik ráhagyatkoznak, azok is célba fognak jutni.
Nyolc év alatt nem egyszer éreztem úgy, hogy ez már sok nekem, nincs hozzá erőm, éreztem magam egyedül, éreztem úgy, hogy az erőfeszítések ellenére nem lett közös a cél, hanem önfejűség uralkodik köztünk. Nekem kell mindent megcsinálni? – mindenféle megfordult a fejemben. De az ilyen pillanatok, vagy akár órák, akkor törnek ránk, amikor csak magunkra nézünk, csak magunk körül forgunk, és csak a mellettünk lévő emberekre tekintünk, vagy azoknak a hiányát érezzük.
Ha viszont nem csak magunkra nézünk, hanem arra, Aki azt mondta, hogy kövess engem, Aki azt mondta, hogy én veled leszek minden napon, Aki azt mondta, hogy aki bennem bízik, ereje megújul, akkor már egészen más a helyzet. Ha az ember nem figyel oda az Isten igéjére, akkor el tud keseredni, ki tud ábrándulni, fel tudja adni.
Az a csodálatos és jó ebben a szolgálatban, hogy itt az ember nem egyedül van. Itt nem olyan célokról van szó, melyek az enyéim, hanem olyanokról, amit Isten az egész emberiség elé tett, és én egy vagyok azok közül, akinek megadta a lehetőséget, hogy megvalósítsam és másokat is erre buzdítsak.
Nyolc év után nem a saját erőmben bízom, nem a nagy ötleteim vannak előttem, hanem abban hiszek, hogyha Isten úgy rendelte, hogy a KRE-ben három négyéves ciklus legyen egy-egy tisztségviselőnek a szolgálati ideje, hogyha a zsinat-presbiteri elv szerint bizalmat szavaznak és megválasztják egy-egy tisztségre, akkor ezt kell csinálni. És afelől is meg vagyok győződve, hogyha ez a következő négy esztendő lejár, és közben nem leszek engedetlen, nem leszek hűtlen, sem makacs, akkor áldás lesz ezen a cikluson is. És ha utána nem én folytatom tovább ezt a feladatkört, nem én töltöm be ezt a tisztséget, akkor Isten oda fog valakit állítani, aki ugyanúgy vagy sokkal jobban be fogja tölteni ezt a feladatkört.
Az a fontos, hogy ebben a válságos időben, amiben élnek a kárpátaljai magyarok, ne menjenek el innen azok, akikre nagy szükség van. Ne menjenek el a lelkészek, pedagógusok, orvosok… Valahogy egyre többet gondolok arra, hogy buzdítani kell az embereket, kell az összefogás, talán többet kell beszélni azokkal az emberekkel, akiktől sok ember élete függ. Hogy ők maradjanak, hogy ők eltűrjék, elviseljék a megpróbáltatásokat, hogy ne váljon Kárpátalja népe földönfutóvá, ne meneküljenek el. Ebben egyre aktívabban részt kell vegyek.
A másik dolog, hogy felhívjam Magyarországon élő nemzettársaink figyelmét arra, hogy itt van egy olyan közösség, amely szeretne jobb körülmények között élni, és valahogyan ide fordítani azok figyelmét, akik tehetnek valamit Kárpátaljáért. Ugyanúgy a nyugati testvéregyházakat, szervezeteket, akik eddig segítettek Kárpátaljának, abba az irányba terelni, hogy érdemes itt segíteni az embereken, érdemes programokat támogatni, mert van itt egy közösség, amely élni szeretne.
Nagyon sok feladat van, ami nem fog soha nagy nyilvánosságot látni. Az egyház alkotmányának, törvényeinek korrigálása, megalkotása a jövőben is feladatunk lesz. Az elmúlt nyolc évben nagyon sok időt töltöttünk az egyházkerület új bejegyzésével, alkotmányának módosításával, elfogadásával, a jogharmonizációval. Ukrajna törvényt, törvény hátán hoz, módosít, megváltoztat, visszaállít. Ezek mind-mind érintenek bennünket. Érinti az egyházat, mint jogi személyt, mint szervezetet. Érinti a tevékenységünket, álmainkat, mindent. Olyankor, amikor a parlamentben összevissza szavaznak, az a lényeg, hogy ne keseredjünk el, azt mondjuk, hogy lesz ez még jobb is.
Úgy érzem, hogy az ifjúsággal sokkal többet kell foglalkozni, a családoknak a helyzete bárcsak jobb lenne, de segítenünk kell majd ezt a legkisebb közösséget. Sok családi programra lesz szükség. És nem szabad megfeledkezni arról, hogy – ha csak az elmúlt félévet nézzük –, nagyon sokan elmentek Kárpátaljáról. A közép és a fiatal nemzedék, az idősek pedig otthon maradnak, talán gondozó, mindennemű segítség nélkül… A diakóniának, szeretetszolgálatnak egyre aktívabbnak kell tehát lenni.
Ezek azok a munkaterületek, amelyekkel még nagyobb intenzitással kell majd foglalkoznunk.

Fábián Kata