Nagycsaládok Kárpátalján: Pősze Roland családja

Van néhány ismerősöm, aki előszeretettel játszik kerítőnőt, s fiatal lányokat igyekszik „hozzájuk illő” fiúkkal összeboronálni. Nem vagyok híve az efféle mesterséges, s tapasztalatom szerint többnyire sikertelen tevékenységnek. Egyszer azért mégiscsak kivételt tettem: sok-sok évvel ezelőtt elejtettem egy-egy jól irányzott megjegyzést két fiatal előtt. Valószínűleg nem rajtam múlt, hogy egy pár, majd férj és feleség lettek, de azért jó érzés visszagondolni arra, hogy az első pillanatoktól kezdve tanúja lehettem egy ma már háromgyermekes házaspár kapcsolatának.

Pősze Roland és Gyöngyike 2008-ban kötött házasságot, idén októberben váltak nagycsaláddá. Három gyermekükkel Mátyfalván élnek.

Ismerjük őket!

 

– Sok közös van bennetek: görögkatolikus vallásúak vagytok, nagycsaládból származtok, egyházi középiskolába jártatok…

Gyöngyike: – Igen, s további hasonlóság, hogy mindkettőnk édesapja traktoron dolgozott. Én a Nagyszőlősi járásban, Karácsfalván nőttem fel. Két bátyám van, édesanyám 32 éves volt, amikor engem szült, amolyan kései gyermek voltam.

Roland: – Nálunk én vagyok a legidősebb, két öcsém van. A Beregszászi járásban, Tiszacsomán nőttünk fel.

 

– Hová jártatok iskolába?

Gyöngyike: – A Tiszaújhelyi Általános Iskola magyar osztályába jártam, majd a kilencedik osztály elvégzése után a Karácsfalvi Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban tanultam tovább. Mi voltunk az intézmény legelső évfolyama.

Roland: – Miután befejeztem a Tiszacsomai Általános Iskolát, a hajdúdorogi Görög Katolikus Gimnázium és Szakközépiskolában folytattam a tanulmányaimat. Az ottani évek alatt érett meg bennem az elhatározás, hogy görögkatolikus pap szeretnék lenni, ezért az érettségit követően a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolára jelentkeztem. Felvettek, s elkezdődött a hét éven át tartó teológiai képzés.

 

– Ezalatt a hosszú idő alatt azt is el kell dönteniük a görögkatolikus teológus hallgatóknak, hogy házasként vagy nőtlenként szenteljék őket pappá.

 

Roland: – Megvallom őszintén, nem töprengtem túl sokat ezen a kérdésen: mindig is családra vágytam.

 

– Már csak a megfelelő társat kellett megtalálni. Mikor ismerkedtetek meg egymással?

Gyöngyi: – A karácsfalvi líceumban találkoztunk másodéves koromban egy március 15-i ünnepségen. Roland öccse, Sándor az osztálytársam volt, akivel nagyon jóban voltunk, de fogalmam sem volt, hogy neki van egy bátyja.

Roland: – A parókusomat, Demkó Ferencet kísértem el az iskolába, s ott láttam meg Gyöngyit. Néhány hónap múlva felkértek, hogy vegyek részt a líceum nyári angol táborán nevelőként, s örömmel elvállaltam, mert ez azt jelentette, hogy újra láthatom Gyöngyit. Nagyon szép lánynak találtam. Abban az évben egyébként sokat imádkoztam azért, hogy megtaláljam a társam.

Gyöngyi: – A tábor alatt sokat beszélgettünk, s utána is gyakran találkoztunk egészen szeptemberig, amikor megkezdődött a tanítás, s Rolandnak is vissza kellett mennie Nyíregyházára.

 

– Hogy tartottátok a kapcsolatot?

Gyöngyike: – Csak telefonon keresztül tudtunk érintkezni, akkoriban még nem nagyon használtunk internetet. Személyesen csak ritkán találkoztunk, ő másfél havonta tudott hazajönni. Egy rövid látogatást tett nálunk és aztán visszautazott.

 

– Közben befejezted a líceumot.

Gyöngyike: – Leérettségiztem, s egyértelmű volt, hogy felsőoktatási intézményben folytatom tanulmányaimat. A középiskola utolsó évében magyar nyelvből a területi olimpián harmadik helyezést értem el, így felvételi nélkül, egy teszt elvégzése után bekerültem az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Tannyelvű Humán- és Természettudományi Kara magyar nyelv és irodalom szakára. Ungváron nem volt magyar térerő a telefonomon, ezért csak hétvégenként tudtam felhívni Rolandot, illetve internetkávézóból tudtam üzeneteket írni neki.

 

– Mikor házasodtatok össze?

Gyöngyike: – 2008-ban volt az esküvőnk. Még akkor nyáron pappá szentelték Rolandot, s Mezőgecsébe kapott kinevezést. Odaköltöztünk, de az egyetem miatt továbbra is távkapcsolatban éltünk. Nem kaptam szabad óralátogatást, így csak hétvégenként találkoztunk. Akkor változott meg a helyzet, amikor kiderült, hogy állapotos vagyok: csak a gyakorlati órákon és a vizsgákon kellett jelen lennem.

 

– Mikor született meg az első gyermeketek?

Gyöngyike: – 2009 júliusában jött a világra Péter fiúnk, nem sokkal azután, hogy sikeresen letettem a harmadik év végi vizsgákat.

A boldogság mellett nehéz is volt az az időszak: fiatal voltam és gyakorlatlan a gyermeknevelésben. Emellett ott volt az egyetem, amelyet még be kellett fejeznem. Ismét megengedték a szabad óralátogatást. Mivel Péter anyatejes volt, velem jött a vizsgákra. Roland felvitt bennünket Ungvárra, a kocsiban megszoptattam a babát, aztán bementem vizsgázni. Így jártam végig az utolsó két évet. Emellett egy költözésen is átestünk: három hónapos volt Péter, amikor Tiszabökénybe helyeztek át bennünket.

 

– Mindemellett mikor gondoltatok legelőször arra, hogy újabb gyermeket vállaljatok?

Gyöngyike: – Egy ideig nem terveztük bővíteni a családot. Nem így alakult: 2011 februárjában állapotos lettem, de azt a babát elveszítettük. Nem sokkal később lediplomáztam. Szívesen vállaltam volna munkát, de a környéken egyik iskolában sem tudtam elhelyezkedni.

Roland egyre gyakrabban mondogatta, hogy kellene még egy gyermek, így 2012-ben úgy döntöttünk, hogy vállaljuk az újabb családtagot. Péter már egyébként is óvodás volt. 2013 februárjában született meg Veronika Emma lányunk.

 

– S alaposan felforgatta az életeteket…

Gyöngyike: – Péter nagyon nyugodt baba volt. Három hónaposan külön szobában aludt, s már kétévesen is megértette, ha arra kértem, hogy ne zavarjon. Veronika teljesen más volt: eleinte sokat sírt, nem szerette a társaságot, nem lehetett vele utazni, s csak 11 hónaposan tudtuk áttenni a gyerekszobába.

 

– Ráadásul újból parókiát váltottatok.

Gyöngyike: – 2013 áprilisában átköltöztünk Mátyfalvára.

Roland: – A híveknek idő kellett, míg megszokták, hogy a gyerekeink otthon érzik magukat a templomban. Aztán megismertük azokat a családokat, akik szívesen vigyáznak időnként Péterre és Veronikára, s ezáltal nagyon sokat segítenek Gyöngyikének.

 

– Akkoriban készítettem egy nagycsaládos interjút a Pősze testvérekkel, Rolanddal, Sándorral és Gergővel. Emlékszem, hogy azt mondtad, Roland, hogy ti is több gyermeket terveztek Gyöngyikével. S hamarosan kiderült, hogy útban van a kistestvér.

Roland: – 2014 októberében jött a világra Bálint. Örültem, hogy újabb gyermek érkezett a családba. Ugyanakkor az is igaz, hogy sok minden átértékelődött bennem Bálint születése óta: mást jelent számomra most a nagycsalád fogalma. Látom az ezzel járó nehézségeket is, de pont ez a lényeg: az ember szenvedés nélkül nem látja meg az örömet.

Gyöngyike: – Amíg nem ismertem Rolandot, teljesen más terveim voltak. 27 évesen akartam férjhez menni, s 30 éves koromban szülni. Ehhez képest 27 évesen három gyermek édesanyja vagyok.

 

– Milyennek látjátok őket?

Roland: – Pétert gyakran az érzelmei irányítják. Ha jó napja van, bármit megoszt másokkal, olyankor könnyedén megtanul egy verset. Ha rossz passzban van, semmi sem érdekli.

Gyöngyike: – Nem szeret szerepelni, nem fitogtatja a tudását. Jövőre kezdi el az iskolát. Magyar tannyelvű intézménybe szeretnénk íratni. Mátyfalván erre nincs lehetőség, így még kérdéses, hogy Tiszaújhelybe vagy Nagyszőlősre fog-e járni.

Veronika más. Egy kicsit talán féltékeny Bálintra. Amióta megszületett az öccse, ő is pelenkázza és szoptatja a babáját.

Roland: – A lányunk vezetőszemélyiség. Tipikus nő: a tekintete, a gesztusai, a mozdulatai egyaránt erre utalnak. Sapka- és cipőmániás, s nem mindegy, hogy milyen ruhát adunk rá.

Gyöngyike: – Bálint jó baba. Sokat alszik, szépen eszik és fejlődik.

 

– Hogy boldogultok?

Gyöngyike: – Roland segít. Kiskoromban a munkája miatt ritkán láttam az édesapámat, a rólunk való gondoskodás édesanyámra hárult. Én olyan családot képzeltem el, amelyben a férjemmel együtt neveljük a gyerekeket, s az apa is kiveszi a részét a feladatokból.

Roland: – Abban tudok leginkább segíteni, hogy a két nagyot elviszem magammal, pl. együtt megyünk bevásárolni. Addig Gyöngyike egy kis lélegzetvételhez jut.

 

– Mivel töltöd a „szabadidőd”?

Gyöngyike: – Elsősorban a házimunka elvégzésére használom fel a gyerekek távollétét, s ha marad időm, szívesen kézműveskedem. Nemrég volt is rá lehetőségem: karácsonyi ajtódíszeket készítettem. Ez nagyon sokat jelentett nekem. Régebben szívesen olvastam, de ehhez idő és nyugalom kell.

Roland: – Kettesben nagyon régen tudtunk kimozdulni. Bálint születése előtt a gyerekekkel gyakran elmentünk állatkertbe, uszodába, játszótérre, s általában a vasárnapot együtt töltötte a család.

Én könnyebb helyzetben vagyok, mint Gyöngyike: ha ki akarom engedni a gőzt, vagy csak szeretnék kikapcsolódni, beülök az autóba és teszek egy kört. Egy jó meccs is ellazít.

Gyöngyike: – Időnként elfáradok. De úgy gondolom, hogy attól, hogy papcsalád vagyunk, nálunk is lehetnek nehézségek.

 

– Papcsaládként előtérbe kerül a gyerekek keresztény nevelése is.

Roland: – Vasárnaponként a két nagyobbik gyereket én viszem át a templomba, közben Gyöngyike elkészül Bálinttal.

Gyöngyike: – Öthetesen megkereszteltük Bálintot, azóta minden vasárnap ott vagyunk a templomban.

Roland: – Étkezés előtt mindig imádkozunk. Igyekszünk megtartani az esti imát is. Bálint születése óta nehezebb összehangolnunk a közös áhítatot. Ilyenkor gyertyát gyújtunk, elmondjuk a miatyánkot. Veronika még nem tudja, de végigmotyogja ő is.

Régebben Gyöngyikével is sokat imádkoztunk együtt a családunkért. Mostanában nehezebb közös időt találnunk.

 

– Igaz, hogy Bálint még csak két hónapos, de azért megkérdezem: terveztek még gyermeket?

Gyöngyike: – Most úgy érzem, hogy három gyermekkel boldog vagyok.

Roland: – Elképzelhetőnek tartom, hogy idővel vállalunk még gyermeket.

 

– Köszönöm, hogy megosztottátok velünk a gondolataitokat, s bemutattátok a családotokat!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma