Nagycsaládok Kárpátalján: a Taracközi család

„A mi családunk többszörösen is hátrányos: a gyermekeink ugyanis egy kárpátaljai lelkész nagycsaládban nőnek fel” – fogalmazta meg humorosan Taracközi Gerzson munkácsi református lelkész, aki feleségével, Mónikával hét gyermeket nevel. A házaspár őszintén beszélt a megismerkedésükről, a Kárpátalján és Magyarországon töltött szolgálat éveiről, a gyermekvállalás nehézségeiről és szépségeiről. Számtalanszor könnyet csalt a szemembe az az Istenbe vetett hit, az a máz nélküli lelki tisztaság és gazdagság, amely átsugárzott a beszédükön és beragyogta az otthonukat.

Ismerjük meg őket!

 

– Sárospatakon találkoztak több mint húsz évvel ezelőtt. Honnan indult az útjuk?

Gerzson: – Kárpátalján, a Nagyszőlősi járásban, Fertősalmáson születtem. Az általános iskola után egy lembergi technikumban folytattam a tanulmányaimat gáztechnikus szakon. Ezt követően teljesítettem a katonai szolgálatot, majd a beregszászi gázirodán kaptam munkát.

Mónika: – Én magyarországi származású vagyok: a hét évvel idősebb nővéremmel Heves megyében, Poroszlón nőttünk fel egy egyszerű földműves családban. Tízéves voltam, amikor a szüleink elváltak édesapám alkoholizmusa miatt. Amiket ezekben az években átéltem, meghatározóak voltak egész életemben. A nővérem hamarosan elkerült otthonról, édesanyámmal ketten maradtunk.

Gimnazista koromban egyre erősebben éreztem, hogy el kell mennem a templomba. Poroszlón akkoriban Csomós László református lelkipásztor szolgált. A feleségével, Maricával felkaroltak, s bennük egy példamutató lelkészcsaládot ismerhettem meg.

A pályaválasztáshoz közeledve sokat beszélgettem Csomós tiszteletessel. Pszichológusnak készütem, de ő rávilágított arra, hogy én lelkipásztornak való vagyok. Akkorra azonban már lekéstem a felvételit, ezért úgy döntöttem, hogy egy évet dolgozom, s utána beadom a jelentkezésem a teológiára. Hamarosan adminisztrációs munkát ajánlottak egy budapesti rendőrkapitányságon. Azonban a Jóisten másképp rendezte az életem: váratlanul szóltak, hogy Sárospatakon újjáéled a teológiai oktatás szeptembertől, még lehet jelentkezni.

Egy nulladik évfolyamot indítottak el 1991-ben, melyet egy év múlva akkreditáltak. Másodéves voltam, amikor megismerkedtem Gerzsonnal.

 

– Gerzson, hogy került Sárospatakra?

Gerzson: – A családom református vallású, először az öcsém, Ferenc jutott hitre, s döntött úgy, hogy lelkész lesz. Hamarosan én is elhívást éreztem erre a pályára, de az akkori püspökünk, Forgon Pál azt mondta, hogy várjak még. Így csak mint sofőr mentem el Sárospatakra Ferenccel és a társaival a felvételire. Ott aztán szóba elegyedtem az egyik felvételiztető tanárral, aki azt mondta, hogy a teológián van a helyem. A püspökünk is áldását adta, s az öcsémmel együtt 1992-ben megkezdtük a tanulmányainkat Sárospatakon, ahol hamarosan megismertem Mónikát.

 

– Mi volt az első benyomásuk egymásról?

Mónika: – Ki nem állhattam Gerzsont. Nem tetszett a beszéde, a viselkedése.

Gerzson: – Eleinte én sem szimpatizáltam Mónikával.

 

– Mikor következett be a változás?

Mónika: – Egy izraeli útnak köszönhető, hogy jobban megismertük egymást. Három hetet töltöttünk el egymás társaságában. Gerzsonban arra a melegségre, biztonságra találtam rá, amely hiányzott az életemből. Ennek ellenére sokáig nem engedtem közel magamhoz.

 

– Mi volt ennek az oka?

Mónika: – Néhány párkapcsolati csalódás után úgy döntöttem, hogy felhagyok a társkereséssel, s misszionárius leszek. Ezt nagyon komolyan gondoltam. Ahhoz, hogy el tudjam dönteni a továbbiakat, egy évet halasztottam a teológián. Azonban Gerzson ezalatt sem hagyott békén: kitartóan hívogatott, írt. Miután visszatértem Sárospatakra csoporttársak lettünk. Akkor már nem tudtam neki ellenállni. A missziós terveim is megvalósultak, hiszen Gerzson egyértelművé tette, hogy ő Kárpátalján akar szolgálni.

Gerzson: – A negyedik év végén összeházasodtunk. 1997-ben megszületett Anna lányunk, így Mónika egy időre felhagyott a tanulással. Később folytatta a teológiát. A tanulóidő alatt Erdőbényesen lettem segédlelkész, onnan járt be Mónika Sárospatakra. Aztán már Beregszászban éltünk, amikor letette a segédlelkészi és papi vizsgákat.

Mónika: – Valahogy mindig vizsgaidőszakra esett a gyerekek születése, s nekem választanom kellett, hogy hősködöm, vagy inkább elhalasztom a vizsgát. Ez utóbbi mellett döntöttem, ezért került tíz évbe a teológia elvégzése. Nem bánom, hogy előbb családot alapítottam, s csak utána kezdtem bele a karrierem építésébe. Előfordult, hogy visszautasítottam egy lehetőséget, de aztán az újra rám talált.

A mai fiatalok túl sokat terveznek, s csak keveset hagynak Istenre.

 

– Mikor kerültek Beregszászba?

Gerzson: – 1998-ban Gulácsy Lajos püspök hazahívott bennünket, s megbízott a beregszászi gyülekezet vezetésével. Azon a nyáron született meg Gerzson fiúnk. Szeptemberben költöztünk Beregszászba, s akkor novemberben volt az árvízi pusztítás Kárpátalján, ami rengeteg tennivalót hagyott maga után. Öt évet szolgáltunk Beregszászban. Közben újabb gyerekek érkeztek a családba: 1999-ben világra jött Dániel, őt követte 2001-ben Zsófia. Mire feleszméltünk, nagycsalád lettünk.

 

– A gyerekek nevelése mellett milyen feladat jutott Mónikának?

Gerzson: – A beregszászi évek alatt megtapasztaltuk, hogy vannak olyan területei a gyülekezet ellátásának, amelyekre nem vagyunk elég felkészültek. Mónika ezért beiratkozott a Debreceni Református Hittudományi Egyetem hároméves pasztorálpszichológiai képzésére.

Mónika: – Akkor született meg Zsófi. Előfordult, hogy magammal vittem Debrecenbe, s míg én tanultam vagy vizsgáztam, valaki vigyázott rá.

 

– Nem sokkal később visszatértek Magyarországra. Mi volt ennek az oka?

Gerzson: – Zsófi születésekor tudtuk meg, hogy Mónikának egy olyan betegsége, ún. trombofíliája van, mely fokozott trombózishajlamot jelent, és ami az állapotosság során méhlepény-működési zavarokat, koraszülést, vetélést okozhat. Amikor kiderült, hogy útban van az ötödik gyermekünk, felkerestünk egy debreceni specialistát, aki csak úgy vállalta el Mónika kezelését, ha ő az első trimeszter végén átköltözik Magyarországra. A másik problémánk az volt, hogy Anna lányunk – aki a testvéreivel együtt az édesanyjuk után magyar állampolgár lett – iskolakezdés előtt állt, s be kellett íratnunk egy magyarországi intézménybe. Akkoriban még nem működött a magántanulói státusz.

 

– Hogy döntött a család?

Mónika: – Nekem először lelkileg kellett feldolgoznom a betegségem. Elhittem, hogy mindabban, ami történik, Isten keze van, nem kell félnem.

Gerzson: – Nem volt könnyű a döntés, de láttuk, hogy Magyarországon segítséget kapunk. Nehéz volt elszakadni a beregszászi gyülekezettől, amellyel összenőttünk. Az öt éve tartó munkánk gyümölcsei épp akkor kezdtek beérni.

 

– Hová kerültek Magyarországon?

Gerzson: – Azzal a kéréssel kerestük meg 2003-ban Csomós József püspököt, hogy egy kis faluba helyezzen bennünket. Mónikának volt egy feltétele: azt kérte, hogy ne ő kapjon megbízást, hanem én, mint kárpátaljai lelkész.

A püspök úr végül azt a feladatot bízta rám, hogy szervezzem meg a Tiszáninneni Református Egyházkerület Missziói Központját Miskolcon. Ez egy átfogó program volt, mely magába foglalta többek között a lakótelepi, egyetemi és kórházlelkészséget, az aluljáró- és cigánymissziót.

 

– Hogyan zajlottak a miskolci évek?

Mónika: – Az első év riasztó volt. 2003 nyarán megszületett Benjámin. Addig édesanyámnál laktam Poroszlón a négy gyermekkel, Gerzson továbbra is Beregszászban szolgált, s ingázott a család és a gyülekezet között. A szülés után már velünk maradt, s hamarosan átköltöztünk Miskolcra. A gyerekeknek meg kellett szokniuk a magyarországi mentalitást.

Gerzson: – Hét évet töltöttünk Miskolcon. Volt benne öröm és nehézség, kihívás és izgalom. A püspök úrtól minden támogatást megkaptam a munkámhoz.

Mónika: – Közben én is munkába álltam: 2007-től Miskolc–Tetemvár gyülekezetében voltam beosztott lelkész. Akkor hagytam abba a szolgálatot, amikor kiderült, hogy állapotos vagyok. István fiúnk 2009-ben jött a világra.

 

– Egy év múlva pedig ismét költöztek…

Gerzson: – Hiányzott a saját egyházközség. Sok helyen szolgáltam Miskolcon, de egyik sem volt gyülekezet.

Mónika: – Hét év után is úgy éreztük, hogy Kárpátalján szeretünk lenni. Itt nyitottak az emberek, Magyarországon zártabbak az emberi kapcsolatok. Amikor Kárpátaljára kerültem, én is kinyíltam, s úgy is maradtam.

Gerzson: – A gyerekek is érezték a mentalitásbeli különbséget. Anna egyszer azt mondta egy rádióbeszélgetésben, hogy jobban szereti Kárpátalját, mert ott az emberek szeretik egymást, beszélgetnek, játszanak a másikkal.

Mónika: – Nem egyszerű a gyermekeinknek. Keresik magukat, az identitásukat. A gyökereik két helyről táplálkoznak: Magyarországról és Kárpátaljáról. Emellett nagycsaládban és lelkészgyerekekként nőnek fel.

Gerzson: – Erre szoktam mondani, hogy többszörösen hátrányos helyzetűek.

 

– Hogy fogadták a költözés ötletét?

Gerzson: – Leültünk velük és megbeszéltük. Elmondtuk nekik, hogy ha akarnak, továbbra is tanulhatnak Miskolcon. De egyhangúan úgy döntöttek, hogy mehetünk Kárpátaljára. Azóta a négy legnagyobb gyermekünk már ismét Miskolcon van, a Lévay József Református Gimnázium és Diákotthon tanulói.

 

– Hová szólt a kinevezés?

Gerzson: – Munkács városának lettem a lelkésze 2010-től. A visszatérés nem okozott nehézséget. Inkább attól féltem, amit itt találok: a válságban lévő országtól, a munkanélküliségtől… Az elmúlt egy évben csak fokozódott az emberek lelki, erkölcsi, egzisztenciális terhe.

Mónika: – Nagyon nagy szeretettel fogadtak bennünket. A presbitérium mindent megtett, hogy a legjobb körülményeket biztosítsák számunkra. Időközben az egészségügy is sokat fejlődött, a betegségemmel járó vizsgálatokat már Munkácson is el tudják végezni.

 

– A költözés mellett hamarosan még egy változás történt a családban.

Mónika: – 2012-ben megszületett a hetedik gyermekünk, Mónika. A nagyok körbeugráltak és kiszolgáltak a várandósság ideje alatt, de azért utólag beismerték, hogy nagyon féltek attól, hogy elveszíthetnek.

 

– A nagyok Miskolcon tanulnak. Három gyermek van itthon.

Mónika: – Mónika kétéves, jövőre szeretnénk óvodába adni. Istvánka a következő évben lesz iskolaköteles, de itthon fogunk tanulni, ahogy most Benjáminnal. Vele a felvételi vizsgára készülünk, hatosztályos gimnáziumba szeretnénk adni.

 

– Hogy látják most az életüket?

Gerzson: – Minden gyermekünk ajándék, egyformán értékesek.

Mónika: – Konfliktus, megoldandó probléma a mi családunkban is van, de a mögötte lévő gondolat számít. A Gerzsonnal való kapcsolatom a legfontosabb, ebben nincs helye játszmának, hazugságnak, egyenes érzelmek kellenek. Az évek során megértettük, hogy az életben az emberi kapcsolatok érnek a legtöbbet. Ez az, ami megmarad. Minden más elenyészik.

 

– Köszönöm, hogy megismerhettem a családot! Isten áldása kísérje életük minden napját!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma