Nagycsaládok Kárpátalján: a Kovács család

Szeretem a közmondásokat és a szólásokat, melyekkel a régiek olyan egyszerűen, tömören és mégis bölcsességgel telítve tudták megfogalmazni az élet dolgait.

Ilyen az a gondolat is, mely a gyermekvállalásról szól: „Egyet az apának, egyet az anyának, egyet az egyháznak, egyet a hazának.” Generációkkal ezelőtt természetes volt a nagycsalád, ahol az egyik gyermek pap lett, a másik katona vagy tanító, de otthon is maradt egy fiú, aki igazgatta a birtokot, illetve egy lány, aki majd gondoskodott az idős szülőkről.

Valahogy ez jutott eszembe a Kovács család láttán. A Mezőváriban élő zenetanár szülőknek, Sándornak és Erikának három fiuk és egy lányuk van, akiket istenhitre, zenei tudásra, magyarságtudatra és emberségre nevelnek.

Hiszem, hogy akik megismerik őket, sokat tanulhatnak tőlük.

 

– Húsz éve találkoztatok. Meséljetek erről!

Erika: – Az Ungvári Művészeti és Közművelődési Koledzsben ismerkedtünk meg, ahol osztálytársak voltunk. Számomra elég kacskaringós volt az odáig vezető út. Mezőváriból származom, ott nőttem fel egy kétgyermekes családban. A helyi általános iskola orosz tannyelvű osztályába jártam, illetve zongorázni tanultam a Mezővári Művészeti Iskolában. Mivel orvosi pályára készültem, a kilencedik osztály elvégzése után a Beregszászi Egészségügyi Szakközépiskolában akartam folytatni a tanulmányaimat. Jó tanuló voltam, emellett rengeteget készültem a felvételire, mégsem sikerült bekerülnöm az intézménybe. Isten más utat jelölt ki számomra.

Aznap, amikor megtudtam a rossz hírt Beregszászban, sírva ültem fel a hazafelé tartó buszra. Ott találkoztam egy ismerősömmel, aki – miután elmeséltem neki a kudarcom – azt ajánlotta, hogy jelentkezzem az Ungvári Művészeti és Közművelődési Koledzsbe.

Négy napom maradt a vizsgáig, de ezúttal sikerült a felvételim, s bekerültem karvezetés szakra. Az iskolában ismerkedtem meg Sándorral, akivel négy éven át osztálytársak, illetve egy ideig padtársak voltunk.

Sándor: – Én beregszászi születésű vagyok, egy öcsém van. Orosz nyelvű óvodába jártam, majd a Beregszászi 8. Számú Általános Iskolába írattak be a szüleim. Tanult zenész nem volt a családban, de a nagyapám harmonikán és szájsípon játszott. Tizenkét éves koromban elvitt a beregszászi református templomba, megmutatta az orgonát, és odaállított az öreg kántor mellé. Ez nekem nyűg volt még akkor, de a nagyapám nem adta fel: vett nekem egy harmonikát.

Aztán a szüleim beírattak a zeneiskolába, ahol a harmonika tanulását folytattam. Harmadikos koromban eldöntöttem, hogy zenész leszek: de csak játszani akartam, a zeneiskolai tanításhoz nem fűlött a fogam. A zeneiskolában más hangszerekkel is megismerkedtem: játszottam gitáron, nagybőgőn, zongorán, ütős hangszeren.

Aztán tangóharmonika szakon kerültem be az ungvári intézmény népi zenekarába, ahol később megtanultam cimbalmon zenélni. Erikával pedig osztálytársak lettünk.

– Milyen viszonyban voltatok egymással?

Erika: – Nem „meglátni és megszeretni” kapcsolat volt a miénk. Ugyan egy osztályba jártunk, s közös programjaink, fellépéseink is voltak, éveken át semmi sem alakult ki közöttünk. Az utolsó félévben kerültünk közelebb egymáshoz. A tanáraim nem örültek ennek a kapcsolatnak, ugyanis Sándor rossz magaviselete miatt féltettek engem. Én akkor már megtértem, ezért nem tudott rám rossz hatást gyakorolni a párom.

Sándor: – Sokáig titkoltuk a kapcsolatunkat, még a szüleink sem tudták, hogy kivel járunk. Miután végeztünk, és munkát vállaltunk, kezdtem nyíltan udvarolni Erikának.

 

– Hol kaptatok állást?

Sándor: – Mindketten a Mezővári Művészeti Iskolában helyezkedtünk el. Erika zongora-, én harmonikatanári állást kaptam.

Erika: – Az 1998-as árvízig dolgoztam ott, majd a Credo Alapítvány jóvoltából Rafajnaújfaluban nyitottunk magán zeneiskolát. Emellett a mezővári gyülekezetnél hitoktattam és kántorizáltam.

 

– Említetted a tiszai árvizet, amely annak idején Mezővárit is elöntötte. A ti családotokat is érintette a pusztítás?

Erika: – Az árvíz teljesen lerombolta a házunkat. Percek alatt épületek s más, emberi kéz alkotta munkák dőltek össze. Édesapán nagyon nehezen dolgozta fel, hogy mindenünk megsemmisült. A nagymamám a katasztrófa alatt olyan sokkot kapott, hogy belehalt. Akkoriban az állam két lehetőséget biztosított az árvízkárosultak számára: anyagi támogatással vagy újjáépíthették a házukat, vagy vásárolhattak egy másikat. Mi ez utóbbi mellett döntöttünk, bár édesapám sokáig nem akart elköltözni. Végül belátta, hogy mindenkinek ez lesz a legjobb, s a szülőfalujában, a szomszédos Borzsován vettünk egy családi házat.

Sándor: – Beregszásziként a mi családunkat nem fenyegette a Tisza áradása, de így is borzalmas volt végignéznem Mezőváriban az emberek személyes tragédiáját, mialatt segítettem Erika családjának a mentésben.

Erika: – Az árvizet Isten tanításaként fogtam fel: nem szabad ragaszkodnunk a földi gazdagsághoz, el kell engednünk azt. Az egykori házunk helyett végül nagyobbat, szebbet kaptunk.

 

– Erika, te már fiatalon elfogadtad Isten tanítását, s eszerint szemlélted az életet. Sándor, te mennyire voltál vallásos?

Sándor: – Református vallásúnak kereszteltek meg, a beregszászi gyülekezethez tartoztam, de mint sok korombeli fiatal, csak nagy ünnepeken vettem részt az istentiszteleteken. 1998-ban tértem meg egy bótrágyi hittantáborban, ahová Erika hívott el, mert az ifjúsági énekekhez szüksége volt gitárkíséretre. Ott Isten megszólított engem. A megtérésem napján szakítottam Erikával. Kiüresítettem a szívem, hogy Isten beköltözzön oda. Aztán megkaptam Erika szerelmét is, illetve eltűntek a „barátok”, akik sokszor bajba kevertek.

 

– Mikor házasodtatok össze?

Erika: – Érdekes módon évekig nem beszéltünk a házasságról, de Sándor megtérése után egyértelmű volt, hogy egybekelünk. 2000-ben kötöttünk házasságot, majd a szüleimhez költöztünk. Azonban Zán Fábián Sándor református püspök folyamatosan hívott bennünket, hogy költözzünk át Mezőváriba, ahol a gyülekezet szolgálati házat tudott biztosítani a számunkra.

– Mit válaszoltatok?

Erika: – Sokszor visszautasítottuk, a 2001-es árvíz után pedig kijelentettem, hogy szó sem lehet róla. Ráadásul 2001 márciusában, az árvíz hatására korábban jött a világra Dániel fiunk. Egy ideig nem beszéltünk a költözésről. Másfél éves volt Dani, amikor beadtam a derekam, s azóta Mezőváriban élünk.

 

– Közben a család is gyarapodott. Hány gyermeket terveztetek?

Sándor: – Eleinte azt mondtuk, hogy hármat biztosan szeretnénk, de aztán felhagytunk a latolgatással, mert beláttuk, hogy a gyermek ajándék, a házaspár boldogságának a bizonysága. Ezért úgy gondoltuk, minél több gyermekünk lesz, annál boldogabbak leszünk. Most is azt mondjuk, hogy ha jön még egy gyermek, annak is örülni fogunk.

 

– Mikor születtek meg Dani testvérei?

Erika: – 2005 szeptemberében jött a világra Abigél, majd 2007 júliusában követte őt Tamás.

Sándor: – Tamás érkezése után pihenni akartunk egy keveset, ezért csak öt év múlva vállaltunk még egy gyermeket. Áron 2013-ban született meg. A nagyszülők meglepődtek, amikor közöltük velük, hogy újabb unoka érkezik a családba, de örültek az áldásnak. A nagyapa azt mondta: „Ha Isten ad nyulat, ad hozzá bokrot is.”

Erika: – A gyermekeink is várták a kicsi születését. El is kényeztetjük Áront, ő az, akinek mindent szabad.

 

– Most már csak ő van otthon napközben, a nagyok iskolába járnak.

Erika: – A gyerekek a Mezővári II. Rákóczi Ferenc Középiskola tanulói. Abigél harmadikos, Tamás másodikos. Dani is ott kezdte a tanulmányait, majd a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium diákja lett. Most negyedikes.

 

– Egyértelmű volt a magyar tannyelvű iskola választása?

Erika: – Én a mai napig érzem a tanulásbeli hiányosságaimat, ezért mi igyekszünk odafigyelni a gyermekeink magyar nyelvű oktatására.

Sándor: – A kollégákkal sok vitánk volt az iskolaválasztás miatt. Azt vallom, hogy nem csak az iskola taníthatja meg az idegen nyelvet egy gyermeknek, hanem nagyon sok múlik a szülők hozzáállásán. Én az óvodában megtanultam oroszul, de ha az iskolában elakadtam, édesapám ült le velem átnézni a leckét. Abban az időben orosz nyelvű lapot járattak a szüleim, nyaranként leültettek elé, hogy olvassam el.

– Az iskolai tanulmányok mellett a nagyobb gyermekeitek zenei neveléséről is gondoskodtok.

 

Erika: – A gyermekeink számára természetes a zene. A szolgálati házban, ahol élünk, van egy gyülekezeti terem, amelyet zenei stúdióként is használunk. Különböző korosztálynak tartunk énekkari foglalkozást, emellett számos hangszer fellelhető nálunk.

 

– Mikor vettétek észre, hogy Dani érdeklődik a zene iránt?

Sándor: – Másfél éves volt Dani, amikor elétettem a vonót. Van ugyanis egy cigány szokás, mely szerint az egyéves gyereknek vonót adnak a kezébe, s ha megtartja, zenész lesz belőle. Dani megtartotta.

Erika: – Háromévesen kapott egy hegedűt. Ezen játszogatott. De más hangszereket is kipróbált. Azt láttuk, hogy teljesen átlényegül, ha zenét hall.

 

– Hogyan fedeztétek fel, hogy érdekli a népzene?

Sándor: – 2009-ben nyílt meg számára a népzene világa a gejőci népzenei táborban. Akkor nyolcéves volt. Ott a magyarországi Bartina Néptánc Egyesület egyik tanára, a vak Szabó László foglakozott vele. Hihetetlen volt, hogy rezgésekből, hangokból megértették egymást. Laci bácsi azt mondta Danira, hogy „prímás lesz”.

Aztán Pál István Szalonna is megerősített bennünket ebben. Tízéves volt Dani, amikor először hallotta őt István játszani, s azt mondta, hogy ő még 12 éves korában sem játszott ilyen tehetségesen.

Sándor: – A gejőci táborban én is megtanultam brácsázni, hogy segítsem Dani népzenei fejlődését. Emellett 2009-ben hoztam létre a Borzsa-Vári népi zenekart, mellyel számos táncházon, fesztiválon vettünk részt azóta. Hegedülni egyébként a mai napig nem tudok.

 

– Dani hová jár zeneiskolába?

Erika: – Két évet a mezővári zeneiskolába járt, ahol nagyon jó alapokat kapott, majd a Beregszászi Művészeti Iskolában folytatta a tanulmányait Kovács Péter tanítása alatt.

 

– Ott azonban klasszikus zenét tanul…

Erika: – Sajnos Kárpátalján a zeneiskolákban csak klasszikus zenét oktatnak, a népzene tanításának nincs meg az alapja, a tanárok is hiányoznak hozzá.

Azonban Dani Pétert is megfertőzte a népzene szeretetével. Most együtt népzenélnek, mellette Dani a zeneiskola kötelező tananyagát is teljesíti.

 

– Folytatás?

Erika: – Pál István felkarolta Danit, anyagot, útmutatást ad neki. Látjuk, hogy a népzene Dani útja, de először érettségizzen le.

 

– A többi gyermeketek is zenél?

Erika: – Abigélről négyévesen kiderült, hogy jó hangja van, könnyedén megtanulja az énekek szövegét. Ő is hegedült négy éven át, majd kijelentette, hogy fuvolaművész lesz. Ekkor jutott eszembe, hogy fiatalkoromban arról álmodtam, hogy a fiam hegedűs, a lányom fuvolás lesz.

Tamás második osztályos, nagyon jó tanuló. Ő reál beállítottságú. Járt már hegedűre, nagybőgőre, most gitározni tanul.

Sándor: – Nem erőltetjük a hangszert, csak ahhoz ragaszkodunk, hogy fejezze be a zeneiskolát.

 

– Hogy látjátok a nagycsaládos életet?

Sándor: – Azzal, hogy több gyermekünk lett, nem vált nehezebbé az életünk. Sőt, jobban élünk hatan, mint amikor csak négyen voltunk. Itt nem az anyagiakra gondolok, hanem az áldásra. Bennünket nyolc kéz ölel meg, négy száj csókol arcon.

Erika: – Nem könnyű négy gyerekkel, az öltözködés időnként beletelik két órába is, mindenhonnan elkésünk. De tapasztaltabbak is lettünk az évek során, már nem ijedünk meg egy orrdugulástól vagy betegségtől.

 

– Mit vártok a jövőtől?

Sándor: – A saját életem példáján látom, hogy még ha nem is akarjuk, Isten akkor is egyengeti az útjainkat. Ha a gyermekeink megtalálják Istent, elfogadják az ő irányítását, akkor megnyugszom, és elfogadom az ő döntésüket.

Erika: – Egy a fontos: belesimulni az Isten akaratába. Ezért imádkozunk.

 

– Köszönöm az őszinteségeteket! Isten áldja meg a családotokat!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma