Rophoyn földje
Ha Zápszonynál letérünk a Beregszász – Csap főútvonalról, majd keresztülhajtva a Kaszonyi-hegyek aljában fekvő községen, átdöcögünk a Bátyú felé futó vágányokon, s ráfordulunk egy északnak tartó, helyenként igencsak pocsék állagú mellékútra, és hét kilométer megtétele után megérkezünk egy ezer lelket számláló településre, Rafajnaújfaluba, mely meglehetős elzártságban húzza meg magát a Beregszászi járás északnyugati peremén. 2008-ban még a települést a Vérke-parti várossal összekötő autóbuszjáratot is felszámolták, s bár a „két szűk esztendő” leteltével újjáéledt a tömegközlekedés, azt csak egy iránytaxi képviseli, mely reggel hat óra és délután három óra tíz perc között háromszor fordul meg a község és Beregszász között, ám a délután derekától már csak az tud kimozdulni Rafajnaújfaluból, aki saját személygépkocsival rendelkezik, hétvégén pedig teljesen leáll a tömegközlekedés.
Hétszáz év – dióhéjban
A község neve először egy 1270-ből származó, a Lónyai-uradalom határjárásáról készült okiratban tűnik fel mint Mihály fia, Rophoyn földje, az említett nemes pedig még ugyanebben az évszázadban falut alapított a hatalmas beregi erdőből itt kihasított irtáson, s az 1400-as évekig leszármazottai, a Roffain családból kikerülő, a vidéken jelentős területekre szert tevő földesurak birtokolták a helységet. A település később sűrű tulajdonváltásokon ment keresztül, miközben viszonylagos elzártsága sem mentette meg a „török világ” pusztításaitól, az 1566-os tatárjárás során szinte teljesen megsemmisítették az Oszmán Birodalom vazallusának számító Krími Kánságból érkező s Északkelet-Magyarországra törő támadók. A reformáció viszonylag későn érte el az erdők között megbúvó községet, csak 1645-ben született meg a protestáns gyülekezet, mely fatemploma helyén 1828-ra építette fel ma is álló, klasszicista stílusú, kőből emelt szentegyházát. Az utóbbi két évszázadban főleg a Lónyai és a Rácz família uralta a falu földjeit, az 1900-as évek elején pedig a vidéken népdalokat gyűjtő Bartók Béla is meglátogatta a községet, s fonográfon rögzítette egy lakodalom teljes prózai és zenei anyagát. 1944 őszén azután ez a helység is megismerkedett a szinte mindenkit csaknem mindenétől megszabadító, szovjet szocialista típusú „felszabadítás”gyötrelmeivel: a sztálinisták novemberben 40 férfit hurcoltak el a településről, akik közül tízen nem élték túl a lágert.
Négy hónap börtön szökésért
Pár évvel a deportálások után újabb „emberséges” lépéssel „örvendeztette meg” nemzetrészünket a kommunista hatalom, mely a Donyec-medence szénbányáiba ragadta el a katonaköteles korú kárpátaljai magyar fiatalembereket. Rafajnaújfalu egyik legidősebb férfilakosa, a 83 éves Demeter Tamás is megjárta „Donbászt”.
– 1928-ban születtem egy 15 holdon gazdálkodó helybeli földművescsaládban, s tízévesen éltem meg a „magyar világ” visszatérését – idézi fel a bácsika a múltat. – Két évvel később pedig én is levente lettem, s a háború idején mi hordtuk be a barkaszói vasútállomásról a faluba a névre szóló, katonai SAS-behívókat (a betűszó a sürgős, azonnal siess, más forrás szerint a sürgős, azonnali, soronkívüli kifejezés rövidítése – L. M.). Majd három és fél évvel az oroszok bejövetele után, 1948. március 8-án én is megkaptam a magam behívóját, ami a donyeci szénbányákba szólított. Négy napig utaztunk a marhavagonban, mire elértük a végállomásunkat, Nyikitovkát, s útközben csak számunkra szokatlan füstölt halat meg olyan fekete kenyeret (buhánkát) kaptunk, amiből facsarni lehetett a vizet. Három hónapig tanultuk a bányászmesterséget a helybeli szakiskolában, de már három héttel az oktatás megkezdése után leparancsoltak minket a tárnákba, hogy dolgozzunk is a tanulás mellett. Én például légfúróval fejtettem a szenet, s szerencsére, velem nem történt baleset, de több alkalommal hallottuk a közelebbi-távolabbi tárnákban bekövetkező sújtólégrobbanások dörejét, és sajnos, jóegynéhány magyar fiú is ott fejezte be a földi életét.
A tanulás befejezése után öt társammal együtt (akik között én voltam az egyetlen rafajnaújfalui srác) hazaszöktünk. Nemegyszer sikerült felkapaszkodnunk a Kárpátalja felé tartó tehervonatokra, s a vagonok fogantyúiba kapaszkodva utaztunk, de az is megesett, hogy gyalogszerrel tettünk meg jelentős távolságokat. Hazaérve pedig helybeli ólakba vettem be magam, s gyakran váltogattam a búvóhelyemet, hogy ne akadjanak rám a szökevényekre vadászó milicisták. Késő ősszel, sőt még a tél elején is az istállókban tanyáztam, ahol a jószágokhoz bújva húztam ki a hideg éjszakákat. Egy decemberi napon azonban – egy balszerencsés ötlettől vezérelve – a házunkban aludtam, s az éppen azon az éjjelen pont nálunk razziázó milicisták az ágyamból ráncigáltak elő. Visszakísértek Nyikitovkába, ahol négy hónapos börtönbüntetésre ítéltek, amit az artyemovszki fegyházban kellett letöltenem. A cellák túlzsúfoltak és fűtetlenek voltak, ehetetlen ételeket kaptunk, az őrök időnként oda-odacsaptak nekünk, a priccsekről pedig „megfeledkeztek”, így esténként a hideg betonpadlóra feküdtünk, s ott próbáltunk elaludni. A négyhavi elzárás befejeztével aztán hazaengedtek, s mivel addigra már nálunk is lezajlott a kolhozosítás, én is a gazdaságban helyezkedtem el, s onnan mentem nyugdíjba. A feleségem már 1983-ban elhunyt, a három lányom Magyarországra ment férjhez, a fiam viszont itt él, Rafajnaújfaluban, s én is a családjánál lakom, a hat unokám mellett pedig öt dédunokával büszkélkedhetem.
Földbérlet és cserekereskedelem
– A még mindig tekintélyes nagyságú rafajnaújfalui erdőben a szovjet érában katonai bázist hoztak létre, mintegy tíz évvel ezelőtt azonban felszámolták a létesítményt, lebontották az épületeket, s a területet visszahódította a természet. Maga az erdő 1991 előtt a Beregszászi Járási Erdészethez tartozott, és sok helybeli lakosnak adott munkát. A rendszerváltás után viszont – különös módon – a Munkácsi Járási Erdészeté lett, s nagyarányú kitermelés folyik benne, évente több tíz hektáron vágják ki a fákat.
Gombát viszont kevesen szednek eladásra, amit többnyire helyben értékesítenek, de akadnak, akik a közeli falvakban teszik pénzzé az árujukat – magyarázza Demeter István, a KMKSZ Rafajnaújfalui Alapszervezetének elnöke. – A 2000-es évek derekán üzemet létesített a községben a Bereg-foods Kft., ám a gyár pár esztendeje bezárta a kapuit, s azóta nem működik iparvállalat a faluban. A lakosság 30 százaléka a járási központban működő cégeknél helyezkedett el, néhány férfi pedig a munkácsi, az ungvári vagy a beregszászi építkezéseken dolgozik, a lakosság többsége viszont a mezőgazdaságból él.
A kolhoz felbomlásakor a földek minőségétől függően 1,5–2 hektáros parcellákat mértek ki a volt tagoknak, ám a mezőgazdasági gépek hiánya, valamint a magas megművelési költségek miatt a kisbirtokosok 90 százaléka mostanára tőkeerősebb guti, derceni, illetve szernyei vállalkozóknak adta bérbe a szántóit, akik vagy két mázsa szemes terményt, vagy az értéküknek megfelelő összegeket fizetnek a gazdáknak (jelenleg 220 hrivnyát a parcellákon learatott árpáért, 210-et a búzáért). A legtöbb helybeli csupán a háztájiban megtermelt zöldséget, illetve krumplit teszi pénzzé, de az elzártságuk miatt túlnyomó többségük inkább csak a falubelijeinek adja el a feleslegét, s a cserekereskedelemre is akad példa. Kevesen fuvaroznak burgonyát, illetve kukoricát a piacra, s ők is zömmel Munkácsra szállítják a terményeiket, ahol magasabbak az árak, mint Beregszászban, s a kereslet is nagyobb, több árut tudnak eladni a Latorca-parti városban, mint a járási központunkban. Hízót, illetve malacot pedig ugyancsak kis számban adnak el a falunkat felkereső mészárosoknak. S míg korábban tíz-tizenegy farmerünk volt, jelenleg mindössze öt farmergazdaság működik a községben, melyek mindegyike csupán három hektárt tesz ki.
Két-három éve még 150 szarvasjószágot számlált a falusi csorda, ám ma már mindössze harminc tehenet tartanak a községben. A tej, a tejfel és a túró alacsony ára miatt nagyon sok gazda eladogatta az állatait a környező falvakba, illetve – kisebb részben – a beregszászi, barkaszói vagy zápszonyi henteseknek. Akik pedig még mindig nevelnek tehenet, zömmel helyben adják el a tejet, illetve a tejtermékeiket. Korábban többen is vonatra szálltak a közeli Barkaszó vasútállomásán, s a munkácsi piacra szállították a feleslegüket, de már csak 6-7 helybeli lakos visz tejet a nagyvárosba. Fóliaházi zöldségtermesztéssel eddig még csak néhányan foglalkoznak a faluban, én pedig most vágtam bele egy fóliaház felépítésébe, remélem, beválnak majd a számításaim.
Parókia és óvoda – társbérletben
– A helybeli református egyházközség 580 lelket számlál, s két éve én járok ki a gyülekezetbe hetente négyszer, megtartani a hétközi, illetve a vasárnapi istentiszteletet, a bibliaórát, az ifjúsági, illetve a konfirmációi foglalkozásokat – magyarázza a Rafajnaújfalun is szolgáló Barta Ferenc barkaszói lelkipásztor. – A hittanórákat viszont egy helyben lakó vallástanár, Gajdos Mónika vezeti le, s 63 gyermekkel foglalkozik a most induló tanévben. A régi parókiát „papíron” visszakaptuk, ám a benne működő óvodát – a megfelelő épület hiányában – sehová sem tudják átköltöztetni, így egyelőre csak két helyiséget használhatunk, melyek egyikében gyülekezeti termet alakítottunk ki. A paplakra ráférne már a felújítás, ám még egyetlen nyugati testvérgyülekezetet sem sikerült találnunk, amelyik segíthetne a munkálatokban, önerőből pedig nem tudjuk elvégezni azokat, ezért most pályázatot szeretnénk benyújtani valamelyik alapítványhoz a felújítás ügyében.
A presbiterekkel együtt rendszeresen felkeresem az idős és beteg egyháztagokat, a lehetőségeinkhez mérten, bizonyos mennyiségű élelmiszerrel is megajándékozzuk őket, ha pedig valamelyikük komoly – és drága – műtétre szorul, egy vasárnapi perselypénzzel támogatjuk az operációját. Minden ősszel élelmiszereket gyűjtünk a Nagyberegi Református Líceum megsegítésére, s a terményeikből adakozó gazdák mellett olyan hívünk is akad, akinek nem terem ugyan elegendő zöldsége vagy krumplija, de az üzletekben megvásárolt tartós élelmiszerekkel ők is hozzájárulnak a segélyszállítmányok összeállításához. Karácsony szentestéjén a hittanórákat látogató iskolások is bemutatják ünnepi műsorukat, s édességcsomagokat osztunk szét a templomban megjelent gyermekek között, egyházkerületünk diakóniai osztálya révén pedig évente egyszer élelmiszercsomagot adományozunk mintegy harminc rászorulónak. Már három éve működik az egyházi énekkarunk, mely a nagy ünnepek alkalmával szolgál a szentegyházban, jövő nyáron pedig kirándulást szervezünk az egyháztagok számára a Sipot-vízeséshez, valamint a Nárciszok völgyébe.
A felépült emlékműtől a falufejlesztési tervekig
– A KMKSZ-alapszervezet 1991-ben jött létre, s jelenleg 115 főt tesz ki a tagságunk – tájékoztat Demeter István. – A református templom kertjében már megalakulásunk évében emlékművet állítottunk a II. világháborúban elesett, illetve a Gulagon elpusztult helybeli áldozatok tiszteletére, akik előtt minden év novemberében fejet hajtunk. 2008 előtt többször is megrendeztük a farsangi bálokat, ám ezek a rendezvények azóta, sajnos, elmaradtak. A közelmúltban viszont megkaptuk a teleházat, melyet mielőbb szeretnénk beüzemelni. Hogy vonzóbbá tegyük a szervezetet a fiatalok számára, asztalitenisz-versenyeket szeretnénk rendezni, módot szeretnénk találni arra, hogy vetőmaggal, műtrágyával, növényvédő szerekkel támogassuk a gazdálkodókat, nagyobb hangsúlyt kívánunk fektetni a hagyományőrzésre, s a falufejlesztésből is ki akarjuk venni a részünket, terveink közt szerepel például egy játszótér kialakítása.
Megemlíteném, hogy kultúrházunkra, bizony, ráférne egy jelentős felújítás. Mivel az építmény régi, ezért a kolhoz az 1990-es évek derekán tető alá hozta a művelődési ház, a falusi könyvtár, valamint a községháza otthonául szánt új épületet, s már csak kisebb munkálatok maradtak hátra az átadásához, ám a gazdaság felbomlása óta az építmény ebek harmincadjára került, a falakban futó elektromos kábeleket kitépték, a nyílászárókat szétlopkodták, sőt még téglákat is szedtek ki a falakból. Pedig jó lenne, ha egy üzletember megvenné az épületet, rendbeszedné és befejezné azt, majd valamilyen vállalatot nyitna benne, s munkahelyeket teremthetne a helybeliek számára.
Lajos Mihály