Ősi hüllőnyomokat őrzött meg a perm kihalás
Egy új kutatás szerint a legsúlyosabb földi tömeges kihalás ideális feltételeket teremthetett az iszapos óceáni fenéken óriási hüllők által hátrahagyott nyomok konzerválására.
A szakemberek kiugrást figyeltek meg a tetrapodák – korai négylábú gerincesek, többek között kétéltűek, hüllők, madarak és emlősök – megkövesedett nyomainak arányában a korai triászkorban, megközelítőleg 250 millió évvel ezelőtt. Mindez talán a perm végi tömeges kihalás számlájára írható, amelynek során az óceáni üledéket általában felkavaró férgek és egyéb apró élőlények kihaltak, így hátramaradt a ragacsos iszap, ami megőrizte a gázló és úszó óriáshüllők nyomait.
A triászkor kezdete sivár időszak volt a Föld történetében. Valamilyen esemény – vulkánkitörés, klímaváltozás vagy aszteroida-becsapódás – a Föld tengeri fajainak több mint 90 százalékát eltörölte. Ellenben lehetővé tette, hogy a delfinszerű Ichthyosaurushoz és a hosszú nyakú Plesiosaurushoz hasonló óriáshüllők jóval a dinoszauruszok megjelenése előtt felvirágozzanak.
A hüllők nagy része halakkal és ősi tintahalakkal táplálkozott. A vízben haladva karmaik a tengerfenéknek, testük az iszapos rétegnek nyomódott, figyelemre méltó úszásnyomokat hagyva hátra. Az ilyen nyomvonalak megőrzése több százmillió éven át nem egyszerű, mivel a homokban hátrahagyott lábnyomok általában gyorsan eltűnnek.
A kutatókat meg is lepte, hogy nagyszámú megkövesedett úszásnyomra bukkantak a kora triászkorból. Más földtörténeti korokból – úgymint a triászt megelőző permből, és az utána következő jurából – csak néhány jó állapotú úszásnyom maradt fenn, ám a korai triászból mintegy 40 került elő. Bár könnyű lenne azt feltételezni, hogy mindez a korai triász nagyobb hüllőszámának köszönhető, a kutatók inkább úgy vélik, hogy a perm végi tömeges kihalás megfelelő feltételeket teremtett az ilyen nyomvonalak megőrzéséhez.
Az eseményt követően a legtöbb talajlakó élőlény eltűnt, így nem tudták olyan gyakran felkeverni az iszapot. Mary Droser, a kutatás társszerzője elmondta, általában többféle élőlény játszik szerepet eme folyamatban, ám ha eltűnnek, az iszap ragadóssá és keményebb állagúvá válik, ami magával vonja, hogy egy lábnyom, vagy egy has csúszásnyoma nem tűnik el olyan gyorsan.
A kutatók Utahban bukkantak rá a ritka úszásnyomokra a Glen-kanyon és Capitol Reef Nemzeti Parkon áthaladó, mára sivataggá vált korábbi partvonalon. A hüllők kiruccantak az öblökbe és lagúnákba, majd visszatértek a 0,3-0,6 méteres vízbe vadászni.
Droser szerint korábban több okból sem vette észre senki a kiugrásokat a nyomok arányában. Az úszásnyomok például tudományos szempontból viszonylag újak: a kutatók ugyanis nemrégiben fedezték csak fel, hogy víz alatt tartózkodó hüllők hagyták őket hátra, ráadásul általában kanyarognak, sőt el is tűnnek, majd egy rövidebb táv után ismét megjelennek. Droser úgy véli, az állatok szerettek volna a fenéken maradni, de az áramlat felemelte, és kicsit arrébb vitte őket, mire megint sikerült megvetniük lábukat. Ennélfogva a nyomvonalak igen ritkán haladnak egyenes vonalban, megnehezítve azonosításukat.
Az eme egyedülálló időtartományba betekintést engedő nyomok a kutatók szerint fényt vethetnek a Föld legnagyobb tömeges kihalási eseményére.
A vizsgálatot a Geology folyóirat közölte.