Patkánykirályok országa
Félelmetes képet fest az önmagát pusztító ukrán társadalomról Valerij Szemivolosz legutóbbi írásában, mely a közelmúltban jelent meg a pravda.com.ua portálon. E cikk néhány felkavaró gondolatát ajánljuk az olvasó figyelmébe az alábbiakban.
A patkánytechnológia egy az állatvilágban megfigyelhető jelenségnek az emberi társadalomra alkalmazott változata. Az elszaporodó patkánykolóniák kiirtására szokták alkalmazni azt a megoldást, hogy egy különösen erős példányt elfognak, s rákényszerítik, hogy saját fajtájából táplálkozzék. Belőle lesz a patkánykirály. Az állatot az éhség ráveszi előbb döglött fajtársainak felfalására, majd a félholt és az élő, de gyengébb patkányok elpusztítására is rákényszerül, azaz fokozatosan törik meg benne azt az erős tabut, amely minden patkányt jellemez, ha saját fajának példányairól van szó. Ezután a patkánykirályt visszaeresztik a kolóniába.
A patkánytársadalom minden további nélkül befogadja a patkánykirályt, aki hamarosan megérti, hogy az élelemszerzés legjobb módja gyengébb fajtársainak a felfalása, méghozzá lehetőség szerint csendben, titokban. Idővel a patkányok rájönnek, hogy „áruló” került közéjük, de nem feltétlenül kell megtudniuk, hogy melyik társuk volt a „tettes”, mert rövidesen így is, úgy is valamennyien elhagyják a kolóniát, elköltöznek, még mielőtt a soraikba férkőzött kór mindnyájukat elpusztítaná. Hogy miért nem fognak össze, és pusztítják el ők a patkánykirályt? Mert azt csak ugyanazokkal a módszerekkel tehetnék meg, amelyekkel a patkánykirály él, de amelyek ellenkeznek a bennük rögzült tabuval.
A patkányok közösségi lények, társadalmuk, rendkívüli életképességük alapja az összetartás. Közösen szereznek élelmet, képesek az együttműködésre, együtt gondoskodnak a csoport biztonságáról, s lehetőség szerint még a sérülteket is magukkal viszik, nem hagyják őket hátra. Ennek az önvédelmi mechanizmusnak egyfajta erkölcsi alapja van, azaz nem az egyéni érdeken alapszik. Megtörni mégis az egyén oldaláról a legkönnyebb. Mindenekelőtt olyan feltételeket kell teremteni, amikor a primitív racionalizmus vagy racionális egoizmus az erkölcsiség fölé kerekedik, rá kell kényszeríteni a patkányt, hogy megsértse az erkölcsi tabut és saját fajtársa ellen forduljon.
A szerző egy korábbi írásában részletesebben is foglalkozott ezzel a jelenséggel. Mint rámutatott, elemezve az ukrán társadalom állapotát, különösen, ami annak szociális-erkölcsi aspektusait illeti, a pillanatnyi helyzet annak is betudható, hogy az emberek körében egyebek mellett a patkánykirály-technológiát is alkalmazták az úgynevezett polittechnológusok. Mostani, a témával foglalkozó második cikkében e technológia emberi vetületeit veszi sorra.
A fogyasztói társadalom arra tanít, írja, hogy a természet nem ismeri a közénk tartozó, a „sajátunk” fogalmát. Mindenki idegen, mert valamennyien potenciális táplálékforrások, zsákmányok vagyunk. A legoptimálisabb zsákmányt azok jelentik, akik a közeledben vannak, s hozzád tartozóknak vallják magukat. Ők valójában nem is sejtik, hogy te patkánykirály vagy.
Korunk társadalmában egyre több a patkánykirály. Ezek a legszörnyűbb ragadozók. Csoportokba szerveződve úgy tekintenek honfitársaikra, mint vágóállatokra, azaz élelemre, zsákmányra.
Miután jelszavukká válik, hogy saját boldogságuk mások szerencsétlenségén alapszik, kezdetben nyíltan és rámenősen cselekszenek, „falják fel” a hétköznapi átlagembereket. Később azonban ráébrednek, hogy az a legoptimálisabb eljárás, ha szép és helyes szavak vagy jelszavak mögé rejtőzve végeznek áldozataikkal. Ezért ma csak úgy hömpölyögnek a tömegtájékoztatási eszközökből a hangzatos ígéretek, zeng a szabadság és az egyenlőség dicsérete. Bár a patkánykirályok eleve nem szándékoznak betartani az ígéreteiket. Ez mindössze a „táplálék” közelebb csalogatásának eszköze.
Évről évre egyre erősebbekké, mozgékonyabbakká, veszélyesebbekké válnak. Külsőre nem különböznek a társadalom átlagos tagjaitól, s ez teszi őket különösen veszélyesekké. Még külsőre is szebbek becsületes polgártársaiknál, mert megtanulták álcázni magukat. De ha nem a beszédükre figyelünk, hanem a konkrét cselekedeteikre összpontosítunk, akkor nem nehéz feltárni ezeknek a teremtményeknek a belső lényegét. Értelmük és akaraterejük teljességgel az egoizmusnak van alárendelve. Elszoktak attól, hogy a társadalom és az állam kategóriáiban gondolkodjanak. Csak magukról és utódaikról gondoskodnak. Pontosan ugyanúgy honfitársaikkal táplálkoznak, mint a patkánykirály. Sokan vannak, hihetetlenül elszaporodtak, és számuk egyre nő. Megkülönböztetünk köztük kicsiket és nagyokat, akik vadászterületekre és etetőhelyekre osztják egymás közt az országot.
Az apróbb patkányok, akik egyértelműen az alvilágban ügyködnek, körülbelül így gondolkoznak. Íme, itt fetreng egy részeg, a zsebében pénzzel. Valaki így is, úgy is kifosztja az alkoholistát, akkor hát miért ne én legyek az? Azzal csendben magához veszi a lóvét. Később a félig részegtől vesz el pénzt. A mentsége valamelyest változik: így is, úgy is elissza a pénzét, nekem viszont jó célokhoz van rá szükségem. Azután az apró patkány óhatatlanul eljut addig a gondolatig, hogy ha már egyszer nem jut elég pénz mindenkinek, valamennyien rosszul élnek, akkor a legerősebb legyen a túlélő. Megkeresi az áldozatát, leüti és kifosztja. Erkölcs híján nehéz megcáfolni ezt a logikát.
Az üzletembernél az egoizmus logikája ahhoz a megfontoláshoz vezet, hogy a munkást el lehet bocsátani: ha nem teszi, előbb vagy utóbb maga is tönkremegy, akkor pedig így is, úgy is az utcára kerül a szerencsétlen vele együtt. Ha pedig mindenképpen az utcára kerül a dolgozó, tegye ezt lehetőleg nélküle. A második lépés: a munkás dolgozzon, ha akar, de nem kötelező kifizetni a bérét. Ellenkező esetben tönkremegyek, és mindenki az utcára kerül. Így viszont megmarad a vállalat. Így kezdődik a bérek tudatos visszatartása. A harmadik szakasz: például az üzletember tudatosan az egészségre káros termékeket kezd gyártani. A logika változatlan: ha az alkalmazottak, a vevők problémáival fogja kínozni magát, bizonyosan tönkremegy. Gondoskodjék mindenki magáról! Az ilyen ember számára a honfitársak nem egyebek meleg, élő húsnál, amely ráadásul maga mászik az ember szájába.
Hasonlóak a politikus megfontolásai is. Az első törési pontot – a halottak felzabálását – az ígéretek jelentik, amelyekről kezdettől tudja, hogy nem fognak teljesülni. A logika nyilvánvaló: ha nem hazudsz, nem választanak meg. Másvalakit választanak, aki eleve rosszabb nálad. Ha a társadalmat így is, úgy is lóvá teszik, de az egyik esetben én is maradok a lóvá tettek között, míg a másikban a kiválasztottak közé kerülök, akkor jöjjön inkább a második eset!
Az erkölcsiség megtörésének második stádiuma – a félholt fajtestvérek felfalása – az, amikor a politikus saját pártjában árusítja ki a helyeket. A logikája ennek a lépésnek is érthető: a választásokhoz pénz kell. Ha megjátsszuk a szenteskedőt, akkor a pénz a vetélytársakhoz kerül. Végeredményben valaki mindenképpen elfogadja a pénzt, a pénzt kínálót mindenképpen megválasztják, akkor hát vegye el a pénzt a mi politikusunk.
A harmadik stádium – az élő és egészséges fajtárs felzabálása – a társadalom számára káros törvények melletti lobbizás. A logika változatlan. Ha megtagadod a részvételt a társadalom nyílt kifosztásában, mások fosztják ki. Az emberpusztító törvényt mindenképpen elfogadják, akkor pedig nem mindegy, hogy kinek a közreműködésével teszik? Tegyék inkább általam!
Napjainkban a politikai szektor az utolsó stádiumba jutott patkányok gyülekezete. Számukra nem létezik semmi szent, semmi személyes, csak az üzlet. És ez a folyamat nem áll meg, hanem a racionalizmus logikájának engedelmeskedve egyre csak tökéletesedik.
Az állami hivatalnokoknak is a racionális egoizmus logikájával törték meg fokozatosan az erkölcsiségét. Kezdetben sokan rosszul érezték magukat, amikor pénzt ajánlottak nekik. Még éltek a szovjet beidegződések, hogy az ilyesmiért komoly büntetés járhat. Azután a kenőpénz szót más kifejezéssel helyettesítették, hogy megtörjék a reflexet, és a folyamat a továbbiakban simán ment. Ma már senki sem fogad el kenőpénzt. Ma „bevisznek”, „adnak”, „megolajoznak”. És most már ezek az emberek nem tolvajok, hanem a társadalom nagyra becsült tagjai, akik kihasználják a lehetőségeket.
A legszörnyűbb mindabból, ami történt: a korrupció néma, bejelentés nélküli legalizációja. Az ember számára lehetővé vált, hogy áruba bocsássa a becsületét. A társadalom rábízza a közös kasszát, ő pedig kenőpénzért szétadja a közöst a ragadozóknak. A gyakorlat azt mutatja, hogy ha valamely jelenség általánosan elterjedté válik a társadalomban, és annak senki sem tud ellenállni, akkor előbb-utóbb legitimmé lesz…
A patkánykirályok, akik végigjárták a racionális egoizmus logikájának valamennyi stádiumát, mára teljesen elárasztották a közösségünket. Mint zsákmányra tekintenek a saját népükre. Tetszik nekik a táplálkozásnak ez a módja. Az étvágyuk egyre nő, a végrehajtás technikája mind tökéletesebbé válik, a patkányok egymással versengő tömörülésekbe szerveződnek.
Jegyezzük meg, hogy ezeknek a csoportosulásoknak a tagjai nem tekintik egymást „sajátjuknak”. „Sajátok” köztük eleve nem lehetnek. Ők partnerek, akik segítenek egymásnak felfalni a honfitársaikat. Amint valamelyik partner meggyengül, a kollégái mindjárt felfalják. Nincs ebben semmi személyes, ez csupán üzlet!
Az új körülmények új logikát szülnek. A partnerség a gyengébb felfalására korlátozódik, akárki legyen is az.
A patkánykirályok örökre, halálig partnerek maradnak. Ha a meggyengült partnernek sikerül kereket oldania, elkezdi leleplezni a patkánykirályokat, kiteregeti a szennyest. Így igyekszik visszaszerezni régi pozícióját. Ha szerencséje van, visszafogadják, mintha mi sem történt volna. Előfordul – fel akartak falni, de én nem hagytam magam. Most újra együtt vannak, és törik a fejüket, hogy kit és miként falhatnának fel. Visszatartó erőt csak a partner ereje jelent, s a készsége, hogy bármikor felfaljon téged.
A felvázolt kép csupán sápadt tükörképe napjaink valóságának. De az tény, hogy egyes emberek felfalnak másokat. Nyíltan, közvetlenül vagy közvetve, hazugság révén – a technológia nem fontos.
Így például azok, akik a hatalmi piramis csúcsán vannak, nem mocskolják be a kezüket vérrel. A honfitársak közvetlen kifosztása az alsóbb patkányszinteken zajlik. A felsőbb szinteken közvetett emberevés folyik. Méghozzá olyan méretekben, amiről az alsóbb szinteken állók álmodni sem mernek.
A fentebb jelzett módokon szerzett pénz mások szenvedését, könnyeit, halálát jelentik. Ha a patkányok majd szétpukkadnak a hájtól, az azt jelenti, hogy valakit megfosztottak az életétől. Csak úgy tűnhet, hogy a gyengébbeket csupán a pénzüktől és egyéb javaiktól fosztották meg. Nem, ezek a folyamatok a társadalom leggyengébb tagjainak fizikai halálához vezetnek. Ezt könnyen beláthatjuk, ha megfigyeljük, hogyan fogy Ukrajna lakossága az utóbbi 20 évben. Ukrajna népessége kipusztul a patkánykirályok uralma alatt…