MAGYARSÁGKÉP ÉS TELEVÍZIÓ II.

 

Nagyon tévednek, akik azt hiszik, hogy a határon túli nézők képesek órák hosszat ülni a képernyő előtt csupán azért, mert magyar nyelven szól az adás.

1996. augusztusában, Budapesten, a Hunyadi sétahajó fedélzetén Sára Sándor, a Duna Televízió akkori elnöke, ünnepélyes keretek között átadott egy félprofi digitális kiskamerát Erdély András sepsiszentgyörgyi tudósítónak. Jelentős esemény volt ez a Duna Televízió életében, hiszen az ajándékozás egyben a határon túli tudósítói hálózat professzionalizálásának a kezdetét is jelentette.

>> Bodzsoni István: A határon túli magyar nyelvű televíziózásról >>

Addig a tudósítók kezdetleges felszereléssel, VHS és SVHS kamerákkal, a professzionális követelmények szintje alatt dolgoztak a magyarországi közszolgálati tévék számára. De ki gondolhatott profi felszerelésre az akkori Romániában, vagy a háborús csatakiáltásoktól visszhangzó Szerbiában? Boldogok voltunk, mert ha kezdetleges eszközökkel is, de érkeztek a mozgóképes jelentések a különböző magyar közösségek életéről.

Attól a pillanattól kezdve, amikor Erdély András átvette a mai árakon körülbelül 3000 eurót érő kamerát, mintegy 6-7 év alatt a magyar állam több, mint 3 milliárd forintot, azaz mai árakon számolva körülbelül 12 millió eurót fektetett közvetlenül a határon túli tudósítói pontok és stúdiók kiépítésébe. Ha ehhez hozzáadjuk azokat a pénzeket, amelyeket a kárpát-medencei magyar stúdiók és alkotók kaptak műsorkészítési, vagy más formájú támogatásként, akkor ez az összeg legalább további 3-4 millió euróval növekszik.

Ha pedig mindehhez hozzászámoljuk az évi átlagos 8-9 milliárd forintot, azaz 32-33 millió eurót, amit az összmagyarság televíziójaként aposztrofált Duna kap a magyar költségvetésből, illetve hozzáadjuk azt a négy-ötszáz millió forintot, amit a Magyar Televízió költ átlagban évente a határon túli műsorokra, akkor kiderül, hogy körülbelül 175-180 milliárd forint, azaz körülbelül 600 millió euró állt az elemzés tárgyát képező terület rendelkezésére az elmúlt 15-16 év alatt. Szinte hihetetlenül nagy összeg.

Az alapvető kérdés: mit kaptunk ezért a pénzért? Vannak, akik kétségbe vonják a határon túli magyar közösség jogát eme kérdés felvetésére, mondván, hogy a magyarországi adófizetők pénzéről van szó. Mégis, nem árt, ha azok, akik a pénzt adták, és azok, akik elosztották, tisztában vannak felhasználásának eredményeivel – hiszen az eszközök célterülete a határon túli magyar közösségek voltak. És főleg nem árt azoknak, akik a pénzt kapták és felhasználták – nem árt, ha egy picit elgondolkodnak azon, amit produkáltak.

Hálátlan feladat lenne visszamenőleg elemezni a pénz útját, de joggal feltételezzük, hogy minden forintot, dinárt vagy eurót arra a célra költöttek, amire eredetileg szánták.

Sokkal egyszerűbb körülnézni és számba venni a jelenlegi helyzetet. Hol állunk ma?

Már említettem, hogy Magyarországon kívül nincs egyetlen olyan tévéstúdió sem, amely képes lenne egész napos magyar nyelvű műsor gyártására és sugárzására. Erdélyben évek óta dolgoznak egy önálló stúdió, az Erdélyi Televízió létrehozásán, sajnos eddig nem sok sikerrel. Budapest csupán az első körben 300 millió forintot különített el erre a célra, és a Televíziót a Romániai Magyar Demokrata Szövetség is saját ügyének tekinti.

A román közsolgálati televízióban működő Magyar Szerkesztőség csupán a nagy rendszer aránytalanul kicsi része, igaz, így is rendkívül értékes az ottani magyar közösség részére. Az általa készített műsorok időnkénti megjelenése azonban nem tudja kielégíteni az erdélyi magyarság igényeit.

Még akkor sem, ha régiónként vannak más magyar nyelvű műsorokat is sugárzó csatornák. Sőt, a vállalkozó kedvű egyéneknek és egyes kábelhálózatoknak köszönhetően több magyarországi csatorna is fogható például a Székelyföldön.

Mindez nem elég, hiszen, ahogy már mondtam, a modern televíziózás alapvető követelménye a folyamatos tájékoztatás és műsorszolgáltatás. A nézőnek választási lehetőséget kell nyújtani, hogy mikor és mit néz. Magyarul. Különösen fontos ez a hírműsorokra nézve, amelyek csak akkor érik el a céljukat, ha naponta többször jelennek meg a képernyőn. A sugárzási idő ugyanolyan fontos, mint a tartalom és a forma.

A másik követelmény a lokális, az országos és a nemzetközi hírek megfelelő ötvözete. Az egyik oka a Duna Televízió és a Magyar Televízió aránylag gyenge szereplésének a határon túli nézettségi listákon, a lokális és regionális témák feldolgozásának hiánya a műsorokban.

Mert mi érdekel például egy gyergyószentmiklósi nézőt? Nyilván az, ami abban a kisvárosban történik és közvetlen környezetében. Aztán az, ami a magyar közösségben történik. Aztán jön Erdély, mint egész, aztán Románia – mindez érthető, mert itt dől el a sorsa, itt döntenek az életét érintő legfontosabb kérdésekről. Bizonyos témákban, amelyek befolyásolhatják mindennapi életét, érdekli Magyarország is. Természetesen ezen hírek közé nem tartozik a budapesti Nagykörút, vagy Margit híd felújítása, sem a pitiáner pártpolitikai csatározásokról szóló sajtótájékoztatók végtelen sora. A nézőt érdekli a világpolitika is, amennyiben az bármilyen módon kötődik saját sorsához. Ennyi!

Ezen túl már szinte minden a szórakozásról szól (tömény kultúrát is csak népszerű formában lehet eladni) és esetleg a nagyon szűk rétegműsorokról. A közszolgálati csatornák pedig nehezen tudják felvenni a versenyt a kereskedelmi televíziókkal a szórakoztatás terén, amelyeket viszont alig érdekel valami a napi eseményekből. Nagyon tévednek azok, akik kiskorúsítják a határon túli nézőket, és azt hiszik, hogy azok képesek órák hosszat ülni a képernyő előtt csupán azért, mert magyar nyelven szól az adás, a nemzeti öntudatról regélő szólamokkal fűszerezve. Ezek az idők régen elmúltak, a boldoguláshoz ennél jóval többre van szükség.

A problémát csak bonyolítja a tény, miszerint azt, amit a gyergyószentmiklósi néző kíván, ugyanakkor elvárják Kolozsvárott, Szabadkán, vagy éppen Ungváron is.

Képtelenség elvárni akár a Duna Televíziótól, akár a Magyar Televíziótól, hogy egyidőben szóljon minden lokális témáról, netán egyszerre kommunikáljon a román, a szerb vagy a szlovák többségi nemzetekkel. Fogadjuk el, hogy az MTV elsősorban belföldi adó, amelynek csak periferikus feladata a határon túli magyar közösségek életének feldolgozása (természetesen a magyar belpolitikának és külpolitikának számos találkozási pontja van a szomszédos országokkal és az ott élő magyar közösségekkel).

Tehát a jelenlegi felállás szerint marad a Duna TV. De ha a Duna TV csak részben foglalkozhat a határon túli regionális és lokális eseményekkel, és ha ezek kárára időnként még kacérkodik a magyar belföldi csatorna főszerepének átvetelével is, akkor kire támaszkodjon Józsi bácsi Gyergyóban, vagy Mari néni Csantavéren? És román vagy szerb szomszédjuk miből szerezhet tudomást arról, ami magyar?

Aki magyar, az nyilván előnyösebb helyzetben van, hiszen általában beszéli a többség nyelvét, tehát könnyedén kapcsol át valamelyik hazai TV csatornára és onnét tájékozódik, vagy esetleg megnéz egy jó amerikai filmet. A fiatalabbak egyre többször teszik ezt.

De akkor mi a helyzet az anyanyelvű tájékoztatással, a magyar civil, érdekvédelmi és politikai szervezetek kommunikációjával, a helyi problémákkal, az oktatással, a kultúrával? És az örök kérdés: miként mondjuk el a többségi nemzetnek, miként mondjuk el az egész világnak: kik vagyunk, és mit akarunk?

Lehet-e pénzből televíziót csinálni?

Térjünk vissza az írás elején említett pénzekhez. Mi lett a sorsuk? Valahol a 90-es évek közepén, okulva a Duna TV kezdeti sikereiből, a Magyar Televízióban észbekaptak, hogy jó lenne nekik is nyitni a határon túli területek felé, mert abban az időben ez egy igen kurrens téma volt a magyar társadalomban.

Az MTV-ben is beindultak a határon túli műsorok, és a Kárpát-medencei tudósítók már oda is bedolgozhattak. Részben egészséges versengés indult el a tudósítói posztokért, részben viszont káros konkurrencia alakult ki a két közszolgálati csatorna között, amely a mai napig tart (hol az MTV akar határon túl bizonyítani, hol a Duna TV akar a magyar belpolitikában bizonyítani).

Miért káros? Mert mindkét tévé ugyanabból a forrásból kapta (kapja) a pénzeket, és ahelyett, hogy ezeket racionális munkamegosztással minél jobban kihasználták volna a határon túli stúdiók fejlesztése és közös használata érdekében, egymást túllicitálva igyekeztek elcsábítani a legjobb szerkesztőket és stábokat.

A Duna TV mégis óriási előnyben volt, hiszen alapfeladataként határozták meg a határokon átnyúló televíziózást, amit természetszerűen nyomatékosított a műholdas műsorszórás, az MTV földi sugárzásával szemben.

Sáráék 1998-ban már 10 digitális kamerát osztottak szét a tudósítók között, támogatva ezzel a helyi televíziózás ügyét is. Végeredményben pedig senki sem kérdezte az ajándékozottakat, hogy a kamerákkal dolgoznak-e más tévének is, például az
MTV-nek – dolgoztak. És ez így volt rendjén, még akkor is, ha emiatt időnként haragudtak is rájuk.

A két tévé több munkát, nagyobb jövedelmet jelentett számukra, és lényegében a hivatásos tudósítói hálózat kiépítése volt a minőségi munka előfeltétele. Ennek köszönhetően a Kárpát-medence különböző pontjain megjelentek az első önálló stúdiók, amelyek magyar nyelvű műsorokat kezdtek gyártani, erősítve ezzel az állami csatornáknál már működő magyar szerkesztőségek kínálatát.

Persze mindez lehetőséget nyújtott a mindenkori állami hatalom felügyelete alóli kibújásra is. Önállósulni kezdett a határon túli magyar televíziós szakma. A rendszerváltás előtti helyzethez képest ez óriási előrelépést jelentett. Más szavakkal: az összmagyar televízózás szempontjából nem a Duna Televízió intézményes színre lépése volt a legnagyobb eredmény, hanem az a befolyás, amit a Duna TV gyakorolt a határon túli tévézés fejlődésére. Csak a kettő együttesen ér valamit, és ezt, sajnos, ma sokan hajlamosak elfelejteni!

1999-ben a Fidesz kormányzat úgy döntött, nagyobb lendületet ad a határon túli televíziózás ügyének: körülbelül 2 milliárd forintot ( kb. 8 millió eurót) szánt a stúdiók fejlesztésére és műsorok készítésére, alkotói műhelyek támogatására. A budapesti parlament épületében, ünnepélyes keretek között aláírt megállapodás szerint a támogatás kedvezményezetteinek egyetlen kötelezettsége volt, hogy munkájukat elsősorban a magyarországi közszolgálati csatornákhoz, nevezetesen az MTV-hez és a Dunához kössék.

Korszakalkotó lépés volt ez! 21 határon túli stúdió és alkotói műhely részesült 10 és 60 millió forint közötti támogatásban (főleg felszerelés formájában). Adásképes stúdiókkal ellátott, önálló műsorkészítésre képes tévés központok jöttek létre Pozsonyban, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, ugyanakkor komoly és korszerű tévés felszerelés került Szabadkára, Eszékre, Ungvárra, Nagyváradra és még számos Kárpát- medencei városba.

Párhuzamosan elkezdődött az üvegszálas kapcsolatrendszer kiépítése a legfontosabb központok és Budapest között. Többségünk meg volt győződve, hogy mindez megadja a döntő lendületet a határon túli önálló magyar televíziózás beindulásához.

Sajnos azonban csalódnunk kellett: 4-5 éves, valóban lendületes és sikeres fejlődés után, mintha az egész folyamat zsákutcába került volna. A felszerelt stúdiók egyáltalán vagy csak részben látják el a nekik szánt feladatokat. Mivel nem tudtak megélni a változó mennyiségű magyarországi megrendelésekből, a stúdiók és az alkotók kénytelenek voltak más munka után nézni.

Volt, aki valamelyik nagy nyugati hírügynökségnek vagy TV csatornának kezdett dolgozni. Volt, aki feladta a híradózást és dokumentum-, valamint reklámfilmek forgatásából él. Volt, aki a szekrény tetejére pakolta a drága kamerát. Van, aki még hősiesen kitart, és időnként bedolgozik a Duna tévébe vagy az MTV-be, netán román, szlovák, vagy más nyelvű műsorokat gyárt.

Időközben új arcok, új stúdiók is megjelentek a piacon: egyesek rájöttek, hogy a tévézés jó befektetés lehet, de őket már elsősorban a profit vagy a gazdasági, politikai érvényesülés, befolyás érdekli. Az pedig nem biztos, hogy egyezik a közösségi érdekkel. A régi gárdából általában csak azok maradtak fenn, akiket valamelyik tévéállomás állandóan foglalkoztat.

Folyamatos magyar nyelvű televíziós adás pedig továbbra sincs Magyarországon kívül.

A szerző médiaszakember, a Vajdasági RTV munkatársa, a Duna Televízió korábbi főszerkesztője. A szöveg a Magyar Szóban is megjelent.

Bodzsoni István

Forrás: welemeny.transindex.ro

Kép: www.google.hu