Czébely Lajos: Bújkáló március

Születésem véletlen helyén
szögesdrót csipkézte kertben
rőtarany diókat zörgetett az ősz
aranyló lombpólyám fölött,
pilláimon ijedt hópelyhek sírtak,
amíg vártam egy késlekedő márciust;
tavaszt vártam és nyári kertet,
hol ragyogó kamasz fogsorom
érett gyümölcsbe mar.
Míg március-óhajtásom szállt,
apám szorgos gyalujából
szibériai hóforgács hullt,
zúdult sohasem fogyón az ólban,
szabad óráinak műhelyében
– már nem volt tehenünk –
hullott az ember-forgács-história.
Kíváncsiságom fölemelte, forgatta,
fénnyé vált tenyeremen
néhai nagyapám meséje is,
s már az öcsém is odafigyelt
a hortenziabokrok mögül;
szerettem szemének barna tüzét,
anyám két ében varkocsát
juttatta eszembe:
befonta életünk, mint háború emléke,
csak jóval puhább e meleg fonat;
melege március idusát idézi,
értelmes szavak forradalmát,
tettek forradalmát a kertben.
Akkor is negyvenhétben
Vorkutából döcögő talpfák lépcsőin
március megőrzött lángjának melegével
ereszkedett alá apám;
azóta nem rémít
köztünk lábatlankodó terror.
Csak a szabadság,
szabadság idebent és odakint.
az számít szólt-súgott
idők hangján józanul,
ne bámuld bambán halottjait,
mi vagyunk ők,
ők mi vagyunk.
Együtt voltunk
rabság.
Együtt leszünk
szabadság!
Szeretem e márciusi lázító hangot,
mint azt, hogy rámhunyorognak
tavaszi setétben kacér csillagok,
ha szerelmet kacagnak felém hóvirágok
szomszédunk kerítéslécei közül.