Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: tanítónő

Számos érv szólhat egy-egy mesterség választása mellett: sokan szívesen tanulnak valamilyen ősi, bevált szakmát, míg mások a manapság divatos, jól kereső mesterségekre szavaznak. Van, aki érzelmi alapon dönt, míg mást az anyagi megfontoltság vagy a karrier lehetősége motivál. Sokat számít a családi háttér, a felmenők foglalkozása, az iskola és a környezet hatása.

Mostani beszélgetőpartnerem pedagóguscsaládból származik, maga is 23 éve áll a tanári dobogón. Mindig is pedagógusnak készült, s a mai napig azt vallja, hogy a tanítás az ő életpályája.

Győrffy Ágnessel, a Beregszászi 4. Sz. Kossuth Lajos Középiskola tanítójával beszélgettem.

 

– Mit jelent az, hogy pedagóguscsaládból származol?

– A rokonságomban nagyon sok pedagógus van. Többek között a szüleim, Győrffy István és Győrffy Mária Ilona, valamint az anyai nagyszüleim Szabad Géza és Szabad (Délczegh) Irén is tanárok, tanítók voltak. Nagyapám Kígyóson, Nagyberegen és Beregdédában volt iskolaigazgató és tanító, a nagymamám (aki szintén pedagógus családból származott) alsós tanító volt, emellett mindig szívesen foglalkozott a diákokkal órán kívül is: táncot oktatott, színdarabot rendezett a gyerekeknek. Édesanyám testvérei és azok házastársai is mind a pedagógusi pályát választották. Apai oldalról nem pedagógusok a felmenőim: nagyapám, dr. Győrffy Gyula Munkácson praktizált körorvosként, majd Beregszászban lett bőrgyógyász főorvos. A nővéremmel mi is a tanári hivatást választottuk. Mindig nagyon büszke voltam és vagyok a családomra.

 

– Mesélj a gyermekkorodról!

– A világ legcsodálatosabb gyermekkora volt az enyém. A Jóistennek csak hálás lehetek, hogy a szüleim gyermekeként születhettem meg, mert nem sokaknak adatik meg, hogy olyan családban nőjenek fel, mint az enyém.

Az óvodai évek után a Beregszászi 4. Sz. Kossuth Lajos Középiskolába írattak be a szüleim. Ők más iskolában dolgoztak: édesanyám Beregszászban, a 3. számú iskolában, majd az Egészségügyi Kolledzsben tanított magyar nyelvet és irodalmat, édesapám eleinte a Nagymuzsalyi Középiskola és a Beregszászi 4. Sz. Kossuth Lajos Középiskola, majd megalapításától a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium földrajztanára volt. Nagyon élveztem, amikor néha ott lehettem a munkahelyükön, s láthattam őket pedagógusszerepben. Megszokott látvány volt az otthonunkban, hogy a szüleim dolgozatot javítottak, az órákra készültek vagy osztályoztak.

 

– Mennyire tudták szétválasztani a tanári és szülő szerepkört édesanyádék?

– Sohasem néztem őket ilyen szemmel. Azt hiszem, soha nem okozott gondot számukra a szülői szerep. Szigorúak voltak, ugyanakkor sok szeretet és finomság volt a nevelésükben. Anyának elég volt ránk néznie, s tudtuk, hogy idáig és ne tovább. A nővérem jó magaviseletű volt, én kicsit elevenebb voltam. Apa is rajongva szeretett bennünket. Nagyszerű szüleink voltak: tudták, hogy mit és meddig lehet megengedni. Sohasem korlátoztak bennünket, de mi is tudtuk, hol a határ. A tanulás után a házimunkából is kivettük a részünket. Nem helyettük, hanem mellettük, velük együtt végeztük el a feladatokat.

 

– Milyen tanulók voltatok?

– A nővérem kitűnő tanuló volt, nekem becsúszott egy-egy négyes. Nagyon szerettem iskolába járni, de nem a tanulás miatt, hanem a társaság kedvéért. Ugyanakkor nem volt kérdés, hogy vannak kötelességeink, amelyeket teljesíteni kell. Önállóan tanultunk, de ha segítségre volt szükségünk, akkor mindkét szülőnkre számíthattunk.

 

– A tanáraid közül kire emlékszel vissza szívesen?

– Az egyik legkedvesebb tanárom Göbös Éva néni volt, aki angolt tanított nekünk. Nagyon szerettem azt, amilyen ember volt, s ahogyan oktatott. A másik kedvencem Lődár Jolika néni volt, aki a magyar nyelvet és az irodalmat tanította. Kóródi Pista bácsi volt a fizikatanárunk, s noha nem szerettem a fizikát, az ő óráit nagyon élveztem. Lovay Attila tartotta nekünk a történelemórát: nem is tanított, hanem mesélt, s elvarázsolt bennünket. Ritkán teremnek olyan remek pedagógusok, akik egykor a Kossuth-középiskolában tanítottak.

 

– Miattuk lettél tanár?

– Egyrészt igen, másrészt a családi hátterem miatt. Mindig is szerettem a gyerekeket, szívesen pátyolgattam őket. Egyértelmű volt, hogy tanítani szeretnék. Több lehetőség is szóba került: angol, földrajz vagy tanító szakos akartam lenni.

 

– Melyiket választottad?

– Mi a nyolcadik osztály végén fejeztük be az általános iskolát. Akkor úgy döntöttem, hogy megpróbálom a munkácsi tanítóképzőt. Abban az évben magyar nyelven tanuló csoportot is indítottak, oda adtam be a jelentkezésemet. A szüleim támogatták a tervemet. Sikerült a felvételim, s négy évre elkerültem Munkácsra.

 

– Hogyan emlékszel vissza a munkácsi évekre?

– Egy idős tanító néninél laktam. A képzőben annak ellenére, hogy a magyar csoport diákjai voltunk, oroszul tanultunk, de ez nem okozott gondot. Nagyon élveztem az ott eltöltött éveket, jól felkészítettek bennünket a pedagógusi pályára. Az első félévtől kezdve rengeteg gyakorlati órán, napközis foglalkozáson, óralátogatáson vettünk részt, sok gyakorlatunk volt. Ennek köszönhetően megszoktuk, hogy ki kell állni a gyerekek elé, illetve hogy alaposan fel kell készülnünk egy-egy órára. A tanáraink szigorúan vették az óravázlatok elkészítését.

 

– Hol helyezkedtél el a tanítóképző befejezése után?

– Visszakerültem Beregszászba, a saját iskolámba. 1992 augusztusában álltam munkába a Kossuth-középiskolában, s a mai napig ott dolgozom. Rögtön bedobtak a mélyvízbe, s megkaptam az egyik másodikos osztályt. A mai napig előttem van, ahogy jönnek fel a lépcsőn a gyerekek a szüleik kezét fogva.

 

– Öt osztályt vezettél eddig végig az első osztálytól a negyedikig, s idén ballagnak a mostani diákjaid. Mi változott az évek során?

– Sok minden: a tanmenet, a tankönyvek, a tanítási módszer, az óraszámok. 23 évvel ezelőtt még kilenc magyar óra volt, most öt. Azóta emelkedett az ukrán és a tornaórák száma. A természetrajz helyett bevezették az Én és Ukrajna és a Társadalomismeret tantárgyakat. A gyerekek is megváltoztak: mást hoznak otthonról, s a szülők is másképp nevelik őket. A szülők engedékenyebbek a gyerekekkel szemben, ugyanakkor magasabb az elvárásuk a tanító irányában. Azt látom, hogy sokaknak kevesebb idejük jut a gyermekükre, ezért tőlünk várják el, hogy többet foglalkozzunk velük.

 

– A gyerekek hogyan változtak meg?

– A mai diákok egyrészt fejlettebbek, tágabb a látókörük, technikailag is lekörözik a korábbi generációkat. Ugyanakkor nehezebben kommunikálnak, alkotnak mondatot. Az SMS világában ez nem mindig megy. Nem szívesen olvasnak, a kézírásuk is romlott. Helytelenebbül írnak, illetve rengeteg rövidítést használnak. Mire iskolába kerülnek, a többségük már ismeri a betűket, de írni nem sokan tudnak. Jól számolnak, de a logikai szintjük alacsonyabb, hiszen a problémákat megoldja helyettük a szülő és a számítógép. A mai gyerekek érdeklődőbbek, nagyon felkészültnek kell lennem, hogy minden kérdésükre válaszolni tudjak. Húsz évvel ezelőtt ez nem így volt.

 

– Mennyire engeded be a modern technikát az órádra?

– Minimalizálom a technikai eszközöket a tanításban, de vannak olyan órák vagy témák, amikor szívesen alkalmazom. A meglátni, megfogni, megtapasztalni híve vagyok. Ugyanakkor szívesen kipróbálok új tanítási módszereket, mint amilyen a Tolnai Gyuláné, Ica néni által kidolgozott tanítási mód. Ő néhány évvel ezelőtt eljött Ungvárra, s képzést tartott nekünk a módszeréről. Ez egy komplex tanítási technika, amely nagyon megtetszett nekem. Aztán lehetőséget kaptunk, hogy gyakorlatban is kipróbáljuk. A Kossuth-középiskolában két osztályban biztosították ennek a lehetőségét. Magyarországról küldtek hozzá való írás-olvasás tankönyvet, munkafüzetet, segédanyagot, s azt felhasználva taníthattam. Aztán abbamaradt a módszer alkalmazása, mert nem kaptunk több tankönyvet és szemléltető eszközt.

 

– A tanítási módszerek mellett valami mást is kipróbáltál…

– Tíz éve voltam pedagógus, amikor először hallottam a mentálhigiénéről, a lelki egészség megőrzésére irányuló tevékenységről. Azt sem tudtam mit jelent ez a fogalom, egy magyarországi rendezvényen találkoztam vele. Ott felvetődött, hogy lehetőség lenne mentálhigiénét tanulni a Semmelweis Egyetemen, s én úgy döntöttem, hogy megpróbálom a felvételit.

 

– Mi motivált?

– Most sem csinálok mást, mint 23 évvel ezelőtt: alsósokat tanítok. Akkor azonban, 13 évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy ez kevés, van még bennem kapacitás valami másra is. Úgy tűnt, hogy a mentálhigiéné az, ami nekem kell. 2001-ben nagy trauma ért bennünket, elveszítettük édesapámat. A lelki békémnek is szüksége volt valami többre. Így aztán szeptemberben elmentem a pótfelvételire, s noha úgy éreztem, hogy biztos nem vesznek fel, bejutottam.

 

– Mi történt ezután?

– Nyolc csodálatos év következett. Az anyanyelvemen tanulhattam, melynek minden pillanatát élveztem, habár fárasztó volt az utazás és a vizsgázás a tanítás mellett.

A munkahelyemen elfogadták, hogy három-négyhetente Budapestre utaztam, igyekeztek az órarendemet ehhez igazítani.

2005-ben fejeztem be a mentálhigiénét, majd felvettek a Magyar Pszichodráma Egyesület pszichodráma-szakasszisztensi képzésére. Ez még további négy év tanulást jelentett.

 

– Mit adott neked a nyolc év magyarországi tanulás?

– Amikor elkezdtem a tanulmányaimat, akkor még nem tudtam, hogy mindez mire lesz jó. Az biztos volt, hogy a tanítás mellett maradok. A tanulással eltöltött évek során sokat fejlődött az önismeretem, a másokhoz való viszonyom. Megváltozott az életszemléletem, s a tanulás a csoporttal való foglalkozás miatt is hasznos volt. Sok minden megérett, átformálódott bennem.

 

– Hogyan hasznosítottad a munkádban a tanultakat?

– Óvatosan kezdtem bele itthon a tanultak alkalmazásába a gyerekeknél, a szülőknél, a családtagoknál. A mentálhigiéné egy eszköz lehet a kezünkben, amelyet bátran használhatunk. Én most érzem igazán a magyarországi évek hatását.

Megtanultam elengedni négy év után a gyerekeket, aztán kezdeni az egészet elölről egy másik osztállyal. Az elválásra a tanulókat is igyekszem felkészíteni, ami több havi munka. Azt hiszem, sokan értenek velem egyet abban, hogy a gyerekeknek a szülőknek és a tanítóknak is nagy esemény az iskolakezdés, de a kamaszkor küszöbén álló elemi befejezése is.

 

– Hivatalosan is alkalmaztad a diplomádat?

– 2005-ben iskolapszichológusi szolgálatot vállaltam a Kossuth-középiskolában. Négy évig végeztem ezt a tevékenységet. Nem volt könnyű, sokan előítélettel viseltetnek a pszichológus iránt. A munka rengeteg adminisztratív teendővel, felméréssel járt, s ez nem az volt, amit én tanultam. Ugyanakkor hasznos volt, mert Beregszászban megismerkedtem más kollégákkal, akik szintén ezzel foglalkoznak.

 

– Miért hagytad abba?

– Elsősorban azért, mert nem fogadták el a képesítésemet. Ukrajnában nem ismerték a mentálhigiéné kifejezést, nem tudták lefordítania a diplomámat.

 

– Ekkor valami másba kezdtél…

– 2009-ben sokunknak leminősítették a tanítóképzős diplomáját. Ugyanakkor lehetőséget kaptunk arra, hogy egy kiegészítő egyetemi képzésen való részvétellel megszerezzük a szükséges végzettséget. Ezért ukrán nyelv és irodalom szakra iratkoztam be az Ungvári Nemzeti Egyetemre.

 

– Hogyan birkóztál meg az ukrán nyelvvel?

– Orosz nyelvtudással már rendelkeztem, erre igyekeztem építeni. Eleinte nehezen ment az ukrán nyelv, de megküzdöttem vele. Olyannyira, hogy a baccalaureátusi fokozat megszerzése után beiratkoztam a mesterképzésre, s 2012-ben ukrán irodalmár diplomát kaptam. Most próbálom hasznosítani mindazt, amit az évek során megtanultam. A tanítás az életpályám, a mentálhigiéné, a lelki egészség megőrzése – amit most már tudatosan használok –a hivatásom.

 

– Hogyan vigyázol a saját lelki egészségedre?

– Néha csendre van szükségem, máskor a természetjárással töltődöm fel. Szeretek utazni, olvasni, jó társaságban, remek emberekkel jól érezni magam. Vannak barátaim Kárpátalján és Magyarországon. Mindkét helyen otthon érzem magam. Próbálok tudatosan élni.

 

– Sohasem vágytál el Kárpátaljáról?

– Lett volna rá lehetőségem, hogy elmenjek, de nekem itt kellett maradnom. Boldog vagyok itthon. Tudom, hogy nem könnyű itt az élet, de mindez kevés ahhoz, hogy elmenjek innen.

 

– Tudsz olyan okot, amely arra kényszeríthetne, hogy elhagyd Kárpátalját?

–Most nincs ilyen. Ha az életem olyan irányba menne – például a családom jövője múlna rajta –, hogy nem maradna más lehetőségem, akkor talán elmennék.

 

– Hogyan látod a saját jövődet?

– Nekem fontos, hogy tanítsak. A választott pályám egyben a hobbim is. Nem akarok mást tenni, mint tanítani addig, amíg erre lehetőségem van. Bármit hoz a jövő, el tudom fogadni; vallom, hogy magunk vagyunk a jövőnk kovácsa.

 Marosi Anita

Kárpátalja.ma