Miért nem

A címben nem történt elírás, ugyanis nem kérdésről, hanem állításról van szó. Ukrajnából nem vált független állam, s már nem is válik – írja a versii.com portálon megjelent írásában Rosztiszlav Iscsenko, a Rendszerelemzések és Előrejelzések Központjának elnöke. Az alábbiakban a szerző néhány érdekes gondolatát ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Egyesek számára ez tragédia, másoknak a remény. Sokan várják, sokan pedig már bele is fáradtak a várakozásba, hogy mikor omlik össze ez a politikai-földrajzi fantom. Sokan változatlanul hisznek a csodában és remélik, hogy az ország, amelyre a saját népének sincs szüksége, valamiképpen mégis megmenekül.

Az Ukrajna-projekt vége mindenkit kiábrándít. Ez az állam minden kétséget kizáróan eltűnik, bár a pontos dátumot sem látnokok, sem egyéb sarlatánok nem képesek megjósolni. Az eltűnés egyenlő eséllyel következhet be egy hónap, egy év vagy tíz év múlva. Valójában az ország már nem létezik, csupán terület és lakosság van, megvannak még a gazdaság maradványai, valamiféle tevékenységet imitálnak az államhatalmi szervek szánalmas paródiái, de az állam mint olyan nincs meg, és soha nem is volt.

Ukrajnát formálisan négy elnök irányította. Az utolsó még most is kormányoz. Egyikük sem teljesítette választási ígéreteit. Kevesebb, mint egy évvel a megválasztása után mindegyikük nyilvánosan beismerte, hogy nem is állt szándékában teljesíteni azokat. A jelölteket támogató politikai erők (pártszerűségek) nem átallották a választók becsapásának elismerését magasabb rendű politikai bölcsességnek titulálni.

Ezeknek az úgynevezett pártoknak a vezetői, a parlamenti képviselők, a miniszterek, a politikusok, egyszóval mindazok, akik ismertek voltak a nép körében, s tekintéllyel bírtak a választók egy bizonyos csoportja szemében, egy nappal azután, hogy a soron következő középszerűség államfővé lett, csúszni-mászni kezdtek előtte. Ezzel nyilvánvalóvá tették, hogy nem politikusok és nem politikai erők. Egyetlen elnök sem kormányozhat ugyanis anélkül, hogy a közvéleményt formáló vezetőkre támaszkodna. Nem nekik van szükségük rá, hanem neki rájuk. Azért, mivel mindegyikük a választók egy jelentős csoportjának érdekeit fejezi ki, s a nyilvános szakítás egy ilyen emberrel a rá figyelő választók elvesztését jelenti.

Tévedés azt hinni, hogy a választók támogatására csak a választások pillanatában van szükség. Az ingatag népszerűségi mutatókkal bíró elnököt bármikor megdönthetik, nem érdekes a környezete számára, nincs jövője. A potenciális összeesküvők tudják, hogy senki sem kel a védelmére. Végül a „zsarnokság” ellen küzdők minden gazdasági problémáért a megdöntött (gyakran egy füst alatt meg is gyilkolt) „zsarnokot” tehetik felelőssé. Ily módon meglehetősen hosszú időre legitimizálják a kormányzásukat mindenféle választás nélkül. Mindez azért lehetséges, mert ők forradalmárok, a forradalom pedig nem más, mint sikeres államcsíny, amely végrehajtóinak hatalmát az előző politikai rendszer delegitimizációja révén legitimizálja. A „forradalmárok” azért nyernek jogot erőszak alkalmazására ellenfeleikkel szemben, mert egyszer már sikeresen alkalmaztak erőszakot az előző politikai rendszer ellen. A guillotine egyre nagyobb sebességgel kezd dolgozni, mivel leállása a normális, azaz a nem forradalmi kormányzásra való áttérést jelentené, ami maga után vonja a „forradalmárok” felelősségre vonását a forradalom nevében elkövetett bűnökért.

De az ukrán politikusok nem értik az államfő közvetlen függését a támogatásuktól. Ráadásul ez a függőség annál jelentősebb, minél több felhatalmazás összpontosul az elnök kezében, minél közelebb áll a hatalom formáját tekintve a diktatúrához. Egyfajta demokrácia létezhet a kisebbségre támaszkodva is. Bonaparte, Sztálin, Hitler vagy Franko diktatúrája viszont csak a lakosság többségének támogatására támaszkodva létezhetett. Mussolini diktatúrája még a teljes katonai vereség előtt véget ért, hatalmát saját harcostársai döntötték meg abban a pillanatban, amikor világos lett, hogy teljesen elvesztette tekintélyét és támogatottságát a lakosság körében, s ily módon már nem fedezheti őket.

Az a körülmény, hogy az ukrán politikusok nem értik a maguk szerepét a politikában, oda vezet, hogy általában sem értik a politika lényegét. Ennek eredménye az elnöki intézmény felmagasztalása – az államfő fenekének érintkezése az ország legmagasabb tisztségét jelképező hivatali bársonyszékkel csodálatos módon az egekig emeli a szerencsés győztes intellektuális képességeit. Csakhogy a középszerűnek ezt a zsenivé alakulását valamiért egyedül a hivatalnokok, méghozzá kizárólag az ukránok veszik észre.

Ez a bársonyszékkultusz nem olyan ártalmatlan, mint első pillantásra tűnhet. Az egész irányítási rendszer, az egész államapparátus (néhány túl tisztességes személyiség kivételével, akiket a falka óvatlanságból nem tépett szét mindjárt a kezdetek kezdetén) semmit sem tesz az „élő Buddha” szakrális utasításaira várva. Azután pedig, hogy a Buddha kinyilatkoztat valamit, amit névtelen tanácsadói írtak, s ami az esetek 90 százalékában egyáltalán nem érthető a zsenge elnöki agy számára, az államapparátus bejelenti: „Nálunk nincs vita, nálunk döntés van, az elnök már kinyilvánította akaratát”. Az esetek többségében az elnöki akarat tárgya a parlament vagy a kormány hatáskörébe tartozik, de ez nem akadályozza őket abban, hogy az államfőre mutogassanak.

Nem tudható, mennyire kell inkompetensnek lenni ahhoz, hogy valaki nap mint nap hallgatva a saját zsenialitásáról zengett himnuszokat, színtiszta igazságnak fogadja el azokat, de úgy tűnik, még egy ötéves gyermek is képes lenne felfogni, hogy ha az országban a reformok az államfő nevéhez fűződnek, akkor az államfő is felel azok minden következményéért. S ha Kravcsuknak, Kucsmának és Juscsenkónak sikerült is ezt az erkölcsi felelősség szintjére korlátozni (egyelőre), nem biztos, hogy ez mindig így lesz a jövőben is.

Az államfői hivatalban összpontosítva minden hatalmat és felelősséget a politikusok nemcsak magukat és az államapparátust nullázzák le, hanem a politikai pártokat is. Húsz évnyi függetlenség után abban az országban, amely folyton a maga demokratikusságát szajkózza, amelyben majd kétszáz párt van bejegyezve, nincs egyetlen politikai erő sem, amelynek hinne a választó. Ez szintén annak a következménye, hogy a politikusok és a pártok nem képesek rákényszeríteni az elnököt mint az állam fejét (és nem megtestesítőjét) azon erők programjának megvalósítására, amelyek támogatták őt a választásokon, amelyek akkumulálták számára a választók szavazatait. Ha ugyanazok az emberek néhány választási cikluson keresztül rendre romlott politikai árut kínálnak a választónak, a vevők sorai gyors ütemben ritkulni kezdenek.

A mai ukrán államot egy ideiglenesen elégedett (a piramis csúcsán álló) és sokmillió (többé vagy kevésbé) elégedetlen ember alkotja. De létezhet-e egy olyan ország, amely a teljes egybeolvadásra törekszik azzal az egyetlen emberrel, akit a véletlen akaratából egy bizonyos időre a legfőbb tisztségre megválasztottak?

Nem létezhet. Egyetlen ember, akit a politikai rendszer fölé és azon kívül helyeztek, akinek döntéseit csupán saját egoizmusa, s tanácsadói véletlenszerű véleménye diktálja, nem felelhet meg a polgárok várakozásának és érdekeinek.

Éppen ezért Ukrajna minden elnöke irigylésre méltó állandósággal alig néhány hónappal a megválasztása után közönségkedvencből szörnyeteggé változott. Támogatóik kiábrándultak belőlük, mivel azonnal bejelentették, hogy nem szándékoznak megvalósítani a választási programjukat, az ellenfeleik pedig ismételten megbizonyosodtak arról, hogy helyesen tették, amikor megtagadták a bizalmukat attól a senkitől, akit immár a saját választói is utálnak.

Az ukrán hatalmi rendszer ily módon nem pusztán tökéletlen, hanem csupán egyfajta tevékenységgel birkózik meg sikeresen – az ország elpusztításával. De hisz a társadalom állandóan újratermeli ezt a rendszert, vethetik fel. Kravcsuk, Kucsma, Juscsenko és Janukovics egészen különböző emberek, de teljesen egyforma elnökök. Amikor pedig Timosenko hívei igyekeznek rámutatni Janukovics választótábora maradékánál, hogy az elnök Janukovics nem ugyanaz, mint az elnökjelölt Janukovics, azok jogosan válaszolják, hogy Julija ugyanígy tett volna.

Tehát a nép körében éppen ilyen hatalmi rendszerre van igény. Miért? Mert nem zavar szétlopni az országot. Van, aki egy gyárat lop el, van aki egy csavart ebből a gyárból. Van, aki egymilliós kenőpénzt kér, s van, aki 20 hrivnyát, de a pszichológiája ugyanaz mindnyájuknak.

Az oligarcha, aki ellopott néhány gyárat, s büszke arra, hogy az ellopottak egy részéből épített valamit szűkebb pátriájában, naivul azt hiszi, hogy amikor Ukrajnában már nem lesz mit lopni, átköltözik lakni Svájcba vagy Franciaországba, a tőkéjét pedig nem kobozzák el, hiszen ő mégsem Mubarak vagy Kadhafi. De a tanárnők is, akik pénzt szednek a szülőktől az osztályterem tatarozására, a nyilvántartási osztály hivatalnokai, akik ajándékot fogadnak el hivatali kötelezettségeik teljesítéséért, vagy a diákok, akik úgy hiszik, hogy az államnak biztosítania kell az ingyenes oktatást a tudás és a képességek szintjétől függetlenül, tömegesen ábrándoznak az európai integrációról, „mert ott a németek jól élnek”.

Az ukránok szinte nyíltan hirdetik, miszerint őket ezen a területen csak az a vágy tartja meg, hogy szert tegyenek bizonyos javakra a terület erőforrásainak és polgártársaik érdekeinek rovására, de élni máshol szeretnének. Létezhet-e egy olyan ország, ahol a lakosság fele arról ábrándozik, hogy kolbászra cseréli a hazáját (ahogyan egykor a Szovjetunióval tették)? Nem létezhet.

Nem létezhet azért sem, mert a lakosság megmaradt fele sem kíván abban az országban élni, amelyben él, hanem át akarja alakítani ezt az országot és népét a saját ízlésének megfelelően. A szerző számára a nacionalisták győzelme rosszabb a szuverenitás elvesztésénél. Érthető hát, hogy mit választ, ha arra kerül sor, írja. De a nacionalisták számára is rosszabb az ország felbomlásánál, ha nem az ő Ukrajnájuk valósul meg, s képesek volnának akár le is mondani bizonyos területekről, csak hogy megvalósítsák a maguk „hímzett inges paradicsomát”. A lakosságnak az a része, amely még összeköti jövőjét ezzel a területtel, hajlandó lemondani az államiság attribútumairól az ideológiai ellenfelei felett aratandó győzelem fejében.

Azaz az ukrán választók két fő csoportja kész minden hatalmat annak az elnöknek a kezébe adni, aki vállalja az ukrán állam lebontását az ő érdekeiknek megfelelően. Az első csoport szeretne minél többet lopni és minél messzebbre költözni, a másik pedig megtisztítaná a területet az ideológiai ellenfeleitől. Az államiság itt másodlagos. Ezért van az, hogy tehetségéhez mérten minden elnök Ukrajna leépítésének programját valósítja meg, lassacskán privatizálva a leépítetteket. Másként nem is volna lehetséges. Állítsanak őrségbe egy embert a húskonzervraktár elé, s közöljék vele, hogy egy hét múlva minden húskonzervet megsemmisítenek. Annyit fog lopni, amennyit el bír hordani. Helyesen is teszi – miért hagyja veszni a javakat?

hk

Kárpátalja