Akikre büszkék lehetünk… Interjú Bazjuk Viktóriával

A szórványmagyarság megőrzése időnként szélmalomharcnak tűnik. A megmaradás nem valósulhat meg az ott dolgozó pedagógusok nélkül.
Bazjuk Viktória beregszászi származású. A Rákóczi-főiskolán folytatott tanulmányainak végeztével egy szolyvai óvodába vezetett az útja, s immár tizenkét éve dolgozik abban az intézményben a magyar szó életben tartásán. Noha úgy tűnik, hogy hamarosan el kell hagynia a kisvárost, soha nem felejti el az ott töltött éveket. Munkájával hozzájárult a szórványban dolgozók áldozatos munkájához.

– Mikor és hol születettél? Hogyan telt a gyermekkorod?
– 1982. május 28-án születtem Beregszászban. Gyermekkoromat és iskolás éveimet is ebben a kedves Vérke-parti városban töltöttem. A Beregszászi 6. Számú Általános Iskola után a 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában érettségiztem le. Emellett a Beregszászi Művészeti Iskolában folytattam zongoratanulmányokat, és a református egyház énekkarában énekeltem évekig. A zongoratanulás nagyapám álma volt, melyet sokszor kötelező nyűgnek éreztem, de a kottaismeret hatalmas segítséget jelent a jelenlegi munkám során. Nem kell zenetanárra várni, ha le szeretnék játszani valamit a gyerekeknek.

– Miért pont a beregszászi főiskolát választottad az érettségit követően?
– Még a középiskola utolsó évében született meg bennem a döntés, hogy a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán szeretném folytatni tanulmányaimat. Az intézmény mellett több érv is szólt: helyben volt és a tanáraimtól is csak jót hallottam róla. Továbbá a szüleim sem engedhették volna meg maguknak, hogy valamelyik távolabbi egyetemen taníttassanak, és az ukrán nyelvtudásom is elég gyenge volt. Így egyértelművé vált, hogy a beregszászi intézményt fogom választani. Sokáig hezitáltam az alsós tanári és óvónői szak mellett, s mivel akkor még nem volt ilyen szakpár, ezért az utóbbi szak mellett döntöttem, amit azóta sem bántam meg.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amelyet szívesen megosztanál az olvasókkal?
– Hamar elrepült ez a négy év, szerettem tanulni, sok tantárgy érdekelt. Mint minden diáknak, nekem is voltak kedvenc tantárgyaim, és olyanok is, amiket kevésbé szerettem. A mi csoportunk az első óvodapedagógia évfolyam volt a főiskolán, így úgy érzem, kicsit nehezebb volt nekünk, mint a minket követő nemzedékeknek. Nagy hálával tartozom a tanáraimnak, mert nekik köszönhetően lettem biztos abban, hogy ezt a szakmát akarom folytatni. Sok élménnyel gazdagodtam, az oktatás mellett rengeteg lehetőséget biztosítottak már akkor is a diákoknak. Különböző szakkörök és klubok tették színesebbé a főiskolai éveket.

– Mi történt a diplomád megszerzését követően?
– A főiskola utolsó évén szóltak a csoportnak, hogy lenne pár hely szórványvidéki óvodákban, iskolákban, és ha szeretnénk, betölthetjük a megüresedett állások egyikét. Szolyvára pont óvónőt kerestek, és az említett helyek közül ez volt legközelebb, így kis gondolkodás után erre esett a választásom. Nagyon nehéz volt eleinte az első munkahelyemen, egyrészt mert egyből mélyvízbe kerültem friss diplomásként, másrészt a nyelvi problémák miatt… Mint kiderült, a gyermekek nagy része nem beszélt magyarul, nekem meg az ukrán nyelvvel akadtak nehézségeim. Azonban ezeket az akadályokat idővel sikerült leküzdeni.

– Jelenleg is abban az intézményben dolgozol?
– Igen, már 12 éve tevékenykedem a Szolyvai Magyar Református Óvoda óvónőjeként. Egy vegyes korosztályú csoport óvónője vagyok, 3-6 éves, javarészt ukrán gyermekeket igyekszem megismertetni a magyar nyelv szépségeivel, és felkészíteni őket a magyar tannyelvű iskolára.

– Hogyan sikerült beilleszkedned a szórványban élők közösségébe? Nem okozott nagy dilemmát a döntés?
– A szórványba költözés nem okozott olyan nagy változást, hisz lényegében egy kisvárosból költöztem egy másik kisvárosba. Egy falusi környezetet talán nehezebb lett volna megszokni. Szerencsés vagyok, mivel az itt élő emberek nagyon szívélyesen fogadtak. Otthon csak egy óvónő lettem volna a sokból, itt viszont én voltam az egyetlen magyar óvó néni. Ezáltal sokakkal megismerkedtem, különösen az első két évben olyanok is köszöntek az utcán, akiket nem is ismertem. Érdekes most látni, hogy az akkori óvodásaim ma már igazi nagylányok, nagyfiúk…

– Hogyan telnek a mindennapjaid? Hobbi, kikapcsolódás?
– A napjaim munkával telnek, szabadidőm nem igazán van, mert munka után is állandó jelleggel tartok különórákat, mivel egy ideje nagyon megnövekedett a magyar nyelv iránti igény. Az időm nagy részét ez tölti ki, szabadidőmben olvasok, zenét hallgatok vagy internetezek.

– Mik a terveid a jövőre nézve?
– A jövőben a családalapítás foglalja majd el a főszerepet az életemben. Egyelőre úgy néz ki, hogy búcsút kell vennem Szolyvától, a párom szülőhelyén fogok letelepedni, és majd a későbbiekben ott fogom folytatni a munkát is. Szeretnék a továbbiakban is óvodapedagógusként dolgozni, mert a 3–6 évesek korosztálya az, amelyik még a leginkább formálható, nevelhető, ők a legőszintébbek.

– Hogyan értékelnéd az ott töltött éveket, s a szórványmagyarság helyzetét?
– Meglátásom szerint az itteni magyarság helyzete a gyerekek szempontjából mindenképp biztató. A magyar általános iskolában évről évre nő a tanulók létszáma. Ebben az évben 17 szülő kérvényezte, hogy gyermeke magyar tannyelvű osztályban kezdhesse az iskolát. Bizony voltak évek, amikor 3-4 fős osztályokkal kellett a tanévet indítani. Tehát úgy látom, hogy a szülők egyre inkább úgy gondolják, hogy megéri magyar iskolába adni a gyermeküket. Az én 12 végzősömből 11-en fogják a tanévet a magyar iskolában kezdeni.

– Mit köszönhetsz a főiskolának?
– A főiskola egy olyan tudásbázist és alapvető műveltséget ad a diákjainak, amellyel a későbbiekben megállják a helyüket az életben és a munkában is. Az itt töltött évek meghatározó élményekkel gazdagítottak, és felkészítettek a választott szakmára. Mindenképpen ajánlani tudom a választás előtt álló diákoknak az intézményt.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma