Agyfejlődésre épülő módszerek a gyereknevelésben

A kezelhetetlen hisztik, fegyelmezési problémák ideje lejárt – helyette megérkezett a nevelési konfliktusok elhárításának új, agykutatási eredményekre építő megközelítése.

Mindannyian szeretnénk támogató szülőkké (nagyszülőkké, tanárokká, óvodapedagógusokká, edzőkké stb.) válni, akihez a gyerek bizalommal fordul, akinek hallgat a szavára, és akit példaképnek tekint. S közben szeretnénk, ha olajozottan és harmóniában működnének a család (az iskola, óvoda stb.) hétköznapjai. Mégis, sokszor nem sikerül magunkat tartani ehhez a célhoz, például amikor türelmetlenül reagálunk egy stresszhelyzetben és indulattal próbáljuk rendre tanítani a csemetéket (növendékeket). Mert magunk sem tudjuk, mi lenne a helyes alternatíva…

Daniel Siegel és Tina Payne Bryson A gyermeki elme című szemléletformáló művükben már ismertették a gyermeki agy fejlődésére épülő, integrált szemléletű nevelést. A gyermek szükségleteire és belső világára érzékeny megközelítéssel ezúttal a sokszor konfliktusforrást jelentő fegyelmezési helyzetekre javasolnak megoldásokat. A szerzők életszerű példákkal, szemléletes és humoros ábrákkal, könnyen érthető magyarázatokkal adják át tudásukat és nyújtanak ötleteket, hogyan reagálhatunk átgondoltan, amikor kitör a testvérháború, amikor bokán rúg a négyévesünk, ha a gyerek azt hajtogatja, hogy „nem, nem”, és az összes többi könnyfakasztó-elkeserítő-elrugaszkodott esetben. A kötet megbecsült darabja lehet nemcsak a szülők, nagyszülők, hanem a pedagógusok és gyerekekkel foglalkozó szakemberek könyvtárának is.

A gyermek (agya) olyanná válik, amilyen élményekben része van

Siegel és Bryson nem csak a jelenben kialakuló nevelési patthelyzetek kezeléséhez ad fogódzót. Az idegtudomány eredményeit ismertetve elmagyarázzák, hogy gyermekeink agyát, az idegrendszer kapcsolódásait szó szerint formálják azok az élmények, amelyekben részük van. Éppen ezért szülőként, nevelőként óriási felelősség van rajtunk abban, hogy milyen tapasztalatokat élnek át a gyerekek. A szerzők útmutatásai nyomán olyan válaszokat tudunk adni a nevelési konfliktusok és fegyelmezési kihívások közepette, amelyek egyrészt értékes modellként szolgálnak a gyerekeknek arról, hogyan lehet hatékonyan kezelni az emberi kapcsolatok súrlódásait, másrészt fejlesztően hatnak azokra az agyterületekre és az agyterületek közötti idegi kapcsolatokra, amelyek az önkontroll, a döntéshozatal, a stresszkezelés, az empátia kialakulásáért felelősek. Az integrált szemléletű, drámamentes fegyelmezés tehát nagymértékben képes hozzájárulni ahhoz, hogy egy éretten gondolkodó és magas érzelmi intelligenciával rendelkező generációt neveljünk a jövőnek.

Néhány gondolat a szerzőktől:

„Szülők ezreivel beszélgettünk világszerte, miközben alapismereteket tanítottunk nekik az agyi folyamatokról, és hogy azok milyen hatással vannak a gyermekeikkel való kapcsolatukra. Láttuk, mennyire mohón vágynak olyan módszerek elsajátítására, amelyek segítségével tiszteletteljesebben és eredményesebben tudják kezelni a gyermekeik viselkedését. Belefáradtak a sok kiabálásba, megelégelték, hogy oly zaklatottnak látják a gyermekeiket, és azt, hogy a gyerekek továbbra is rosszalkodnak. Ezek a szülők tudják, milyen fegyelmezési módszereket nem akarnak használni, viszont nem tudják, mit tegyenek helyette. Kedves és szerető módon szeretnének fegyelmezni, de kimerültnek és erőtlennek érzik magukat, amikor arra kerül a sor, hogy rávegyék a gyermekeiket: tegyék, amit tenniük kell. Olyan fegyelmezési módszert szeretnének, amely működik, és egyben jó érzéssel tölti el őket.

Ebben a könyvben bemutatjuk azt, amit mi drámamentes, integrált elmén alapuló fegyelmezési szemléletnek nevezünk, valamint olyan alapelveket és stratégiákat kínálunk, amelyek segítségével kiküszöbölhető a fegyelmezésre olyannyira jellemző dráma és heves érzelmek nagy része. Így szülőként könnyebb lesz az életünk, és a nevelés is eredményesebbé válik. Ami ennél is fontosabb, az az, hogy olyan agyi kapcsolódásokat hozhatunk létre a gyermekeinkben, amelyek – most és egész életük során – számukra hasznos érzelmi és szociális készségeket alakítanak ki, és mindeközben erősítjük a hozzájuk fűződő kapcsolatunkat. Remélhetőleg fel fogjuk fedezni, hogy a fegyelmezést kívánó pillanatok voltaképpen a nevelés legfontosabb pillanatait jelentik, amikor a leghathatósabban formálhatjuk a gyermekeinket. Amikor ezek a kihívások felmerülnek – és fel fognak merülni –, képesek leszünk arra, hogy ne pusztán dühvel, frusztrációval és drámával teli, rettegett fegyelmezési helyzeteknek lássuk őket, hanem olyan lehetőségeknek, amikor kapcsolódhatunk a gyermekünkhöz, és úgy formálhatjuk a viselkedését, hogy az jobban szolgálja őt és az egész családot.”

Családoknak, szülőknek szóló kiadványok, portálok számára:

Kiabálás helyett kapcsolódás

Sokan tehetetlennek érezzük magunkat azokban a helyzetekben, amikor a gyermekünk felesel, dacos vagy épp követelőző. Talán a saját gyerekkorunkból arra emlékszünk, hogy ilyenkor kiabálva ledorongoltak, a sarokba állítottak, hogy elgondolkodjunk, vagy eltiltottak a délutáni játszóterezéstől. Talán emlékszünk arra is, hogy ezek a nevelési technikák semmi jóra nem vezettek, magányosnak és védtelennek éreztük magunkat tőlük, akit „senki nem ért meg”. A „hagyományos” fegyelmezési módszerek hatástalanságát Daniel Siegel és Tina Payne Bryson is megerősítik. A szobafogság és tiltások nevelési célzatú alkalmazásával csak annyit lehet elérni, hogy a gyermek nem azon fog elgondolkodni, hogy „milyen rosszat tett”, hanem azon, hogy „neki vannak a világon a legrosszabb szülei”. S valljuk be, az indulatosan sikerült rendreutasítások után – időnként – talán a mi lelkiismeretünk is kaparja a torkunkat.

Siegel és Bryson egy könnyen elsajátítható módszert javasol az erélyes kioktatások helyett: guggoljunk le a gyermek magassága alá, és kérdezzük meg, mi a baja. Guggoljunk le, hogy a gyerek azt érezze, a szülő nem felsőbb hatalom, aki élet és halál ura, hanem olyasvalaki, akinek elmondhatja búját-baját. Ezzel biztonságos légkört teremtünk, és megnyugtatjuk az idegrendszerét. Ha megkérdezzük, miért csinálta ezt vagy azt, vagyis kapcsolatba lépünk gyermekünk belső világával, talán olyan válaszokat kapunk, mint hogy szeretné a figyelmünket, vagy éhes, fáradt, esetleg valami megijesztette, vagy összeveszett a legjobb barátjával. Ezek a belső élmények már elfogadhatóbbnak tűnnek, mint a hiszti, ugye? Azzal, hogy a gyermek heves érzelmeit enyhítettük, és kapcsolatba léptünk azzal, mi zajlik benne valójában, felismerhetjük a valódi, mögöttes problémát, és megoldást kereshetünk rá. S ami minden szülőnek a legfontosabb, szorosabbá fonhatjuk, elmélyíthetjük a vele való kapcsolatunkat.