Újkori partizánok

Miként használja ki az ukrajnai rendszer a nacionalisták és a baloldali érzelműek szembenállását fennmaradása érdekében, s miként küzd e rezsim ellen a lakosság egyre nagyobb hányada sokszor öntudatlanul, partizán módszerekkel? Dmitro Szincsenko a pravda.com.ua portálnak írt elemzésében ezekre a kérdésekre keresi és adja meg a maga válaszát. Okfejtéséből kínálunk ízelítőt olvasóinknak az alábbiakban.

Idén is eljött október 14., az UPA (Ukrán Felkelő Hadsereg) megalakításának évfordulója, amikor a függetlenség kikiáltása óta – bármilyen erő legyen is hatalmon – egymásnak feszül két antagonisztikus erő: a nacionalisták és a kommunisták. Ilyenkor a nacionalisták hagyományosan felróják az ukránellenes hatalomnak, hogy az nem akarja elismerni az ukrán hősöket, a kommunisták viszont azt állítják, hogy a hatalom népellenes, ha létezhetnek nemzettudattal rendelkező polgárok az országban. Mindeközben a hiperokos politológusok és szakértők patetikusan Ukrajna megosztásáról szónokolnak, mondván, a hatalom kitalált problémákkal akarja elterelni a választók figyelmét a gazdasági bajokról.

De miért ismétlődik meg ez a jelenség évről évre? Miért van meg benne mindenkinek a maga konkrét szerepe? Miért van, hogy gyakorlatilag változatlan a forgatókönyv? Miért válik be ilyen fényesen a hatalomnak ez a technológiája újra és újra? Valami nincs itt rendjén.

A rendszer valóban igen hatékony technológiát használ, amely lehetővé teszi számára, hogy sikeresen létezzen és élősködjék az országon. Azonban ennek a technológiának a lényege nem fejezhető ki csupán az oszd meg és uralkodj elvével, amelyről oly gyakran hallhatunk a tévében. Sőt, szándékosan etetnek bennünket ezzel a gondolattal, nehogy alaposabban foglalkozzunk a problémával.

A nacionalizmus természetes állapota bármely egészséges nemzetnek. Minden érett nemzet büszke országa történetére, és tiszteli hőseit, s ez egyáltalán nem képezi vita tárgyát. A történelmet axiómának tekintik, a viták pedig csak a tudomány szintjén lehetségesek.

A ukránok egy genocídiumon átesett, posztkoloniális beteg nemzet. De a rendszer szándékosan nem gyógyítja a betegséget. Éppen ezért a nacionalizmusnak nálunk egészen más jelentése van.

Az ukrán nacionalista a mi „kánonjaink” szerint nem feltétlenül mártír és harcos. Hivatásos hazafinak is nevezik. Gyűlöli a moszkáljokat (az oroszok ukrajnai gúnyneve) és a kommunistákat, mivel minden baj okozóinak őket tartja. Gyűlésekre jár, lelkesítő beszédeket mond, politikai pártokat vezet, egyéb sikerekkel azonban nem büszkélkedhet. A politikán belül döntően a kultúra, oktatás, történelem és külpolitika foglalkoztatja. Elvétve más kérdéseket is érinthet, de nem képes saját konkrét álláspontot megfogalmazni ezekben. Az ő küzdelme magáért a küzdelemért folyik, a küzdelem eredményének semmi jelentősége. Nem tudják, mihez kezdjenek a győzelemmel, ezért legtöbbször veszítenek.

Néha győzhetnek a választásokon, irányíthatják az országot, de még a hatalom csúcsán is változatlanul a mártírt és a harcost játsszák. Nekik állandóan zavar valaki vagy valami, és folyton sajnáltatják magukat.

Sokat beszélnek, de keveset tesznek. Miután fogalmuk sincs, hogy mit kellene tenni, ezért másodszor sohasem győznek. Gúnyolják, kinevetik őket, de sohasem ártanak nekik, hiszen jól játsszák a szerepüket.

Az a feladatuk, hogy semlegesítsék a nemzettudattal bíró aktív választókat, s levezessék proteszthangulataikat. Ez körülbelül így történik. Az ember látja az ország bajait, s leküzdhetetlen vágyat érez, hogy orvosolja azokat. Megkeresi valamelyik politikai szervezetet, hogy elképzeléseit megvalósíthassa, de gyorsan kiábrándul.

A továbbiakban több variáns lehetséges: vagy él, „mint mindenki” – dolgozik, s politikai meggyőződéseinek egy korsó sör mellett ad hangot –, vagy vállalkozásba kezd, vagy külföldre szökik, vagy maga is hivatásos hazafivá válik. Bármelyiket válassza is az ember, minden esetben elfogadja a rendszer által ajánlott játékszabályokat.

A barikád túloldalán, a hazafiak ellensúlyaként, ott találjuk a lumpeneket és az úgynevezett szovjet embertípust. Ők túlnyomórészt nyugdíjasok, valamely kedvezményre jogosult csoport tagjai, nemzetiségi kisebbségekhez tartozók, alkoholisták, bűnözők és nincstelenek. Hozzájuk tartoznak az úgynevezett pragmatikusok is – akik valójában közömbös haszonleső polgárok átlagos IQ-val –, és a fanatikusok, akiket a különféle szekták változtattak zombikká.

Őket a nemzettudat hiánya és a nemzetállami kategóriákban gondolkodásra való képtelenség egyesíti. Ennek a csoportnak az érzelmeit baloldali politikusok – legalábbis ők így nevezik magukat – és ideológiáktól mentes populisták befolyásolják. Retorikájuk az SZSZKSZ utáni nosztalgián, oroszpártiságon, szovjet ideológiai mítoszokon és paternalista hangulatokon alapszik.

Az igénytelen közönség észre sem veszi, hogy „vezérei” eltávolodtak a proletariátustól, s évről évre kitünteti őket bizalmával. Annak ellenére is, hogy az életük közben egyáltalán nem válik jobbá. És minél rosszabb Ukrajnában élni, annál jobb a „baloldaliaknak”.

A barikádnak ezen az oldalán küzd az egész rezsim a rendvédelmisektől a médiáig, a hivatalos szakszervezetektől az oligarchákig. Ezt támasztja alá például a szovjet emlékművek elleni küzdelem tendenciózus bemutatása a tömegtájékoztatási eszközökben, a kommunista nagygyűlések fokozott rendőri védelme, de akár ezen struktúrák finanszírozásának forrásai is.

Manapság azonban egyre nehezebb alkalmazni ezt a technológiát. A kiábrándultak mind többen vannak, a politikai pártok támogatói viszont ebből következően egyre kevesebben. A nép fokozatosan áttér a rendszer elleni illegális küzdelemre. Az illegalitásba vonultakat feltételesen három csoportra lehet osztani.

Gazdasági partizánok. Közéjük érdemes sorolni az árnyékgazdaság szereplőit, akik nem osztoznak a rendszerrel, azaz nem, vagy nem annyi kenőpénzt fizetnek, s kitérnek mindenfajta állami dézsma (licencek, szociális alapok, adók és járulékok) megfizetése elől. Ezek vállalkozók, akik megtalálták a módját, hogyan „optimalizálják” az adójukat, a tömblakások lakói, akik kihasználják a jogszabályok kiskapuit és a különféle műszaki berendezéseket, hogy ne fizessenek a kommunális szolgáltatásokért. Ők azok az ügyes kezűek, akik maguk készítik a szükséges igazolásokat és okmányokat, s végső soron ők a potyautasok, akik nem fizetnek a tömegközlekedésért.

Politikai partizánok. A valódi politika és a valódi ellenzék már rég nem a politikai pártok alkotta keretek között működik. Az aktív és kezdeményező emberek megtalálták az önmegvalósítás egyéb útjait, amelyek időnként valamely politikushoz köthetők, más esetekben viszont egyáltalán nem szorulnak rájuk. Ők legalább már nem ülnek tétlenül, hanem cselekednek. Ők a polgárjogi aktivisták, akik állandóan követelnek, javasolnak valamit vagy tiltakoznak valami ellen. Ők a jogvédők, akik megmentik a rendszer áldozatait, és segítenek küzdeni a „jogi fronton”. Ők a bloggerek és független újságírók, akik önálló oknyomozást folytatnak, s objektív, igaz információkat tesznek közzé. Ők az entellektüelek, akik formálják az eljövendő új rendszer modelljét. De azok is közéjük tartoznak, akik családi körben, vagy egy korsó sörrel a kezükben a szórakozóhelyen mondják el a véleményüket.

Illegális bennfentesek. Néha (nagyritkán ez is előfordul) a rendszerben találkozhatunk afféle fehér hollókkal, patologikusan becsületes egyénekkel, akik nem fogadnak el kenőpénzt, nem élnek vissza a hivatali helyzetükkel, s általában is kitartanak a saját elveik mellett, miközben szakszerűen ellátják hivatali kötelezettségeiket.

Gyakrabban találkozhatunk olyanokkal, akik ilyen vagy olyan okból szimpatizálnak a politikai partizánokkal, s lehetőségeikhez mérten igyekeznek a segítségükre lenni. Mindkét fajta egyaránt potenciálisan destruktív a rendszer számára.

Ez a háború első pillantásra észrevehetetlen. A partizánok elszigetelten és mindenféle rendszer nélkül cselekednek. Ösztönösen érzik a szükségét annak, hogy tegyék a dolgukat, azonban nem rendelkeznek stratégiával arra nézvést, miként érhetnék el a céljukat. Esetükben maga a cél is elmosódott, nem tudatosított. Ezért a társadalmi folyamatok spontán módon zajlanak. Egyesülésük csak egy általánosan elismert közös eszme, egy új Ukrajna-kép megjelenése esetén lehetséges.

A kezdeményezés a rendszer ellensége. Az összehangolt szisztematikus cselekvés pedig a halála, s egyben a születése annak, amiről tudat alatt mindenki álmodik.

1991-ben kikiáltották az ukrán állam függetlenségét. Azonban ez kevés. Végbe kell mennie az államalkotás következő szakaszának, a néphatalom helyreállításának. A nyíltságon és felelősségen alapuló államhatalmi modellt kell létrehoznunk. Munkára fel!

hk

Kárpátalja