A nagy székely ágyúöntő

Erdély délkeleti csücskében simul az ezeréves határhoz a történelmi Háromszék vármegye, gyantaillatú fenyveseivel, hullámokat vető hegyvonulataival, történelmi legendáival és legendákba illő hőseivel.

Egyik városa, Kézdivásárhely főterén ’48-as honvédegyenruhát viselő szoboralak pihenteti bal kezét egy kőágyú hideg csövén, s mindenkit emlékeztet azokra a másfél évszázaddal ezelőtti, hősöket termő időkre, amikor a magyar történelemben egyedi módon, egyetlen, elszigetelt vármegye képes volt megszervezni önvédelmét egy rátámadó ellenséges haderővel szemben. Az ellenállásban pedig nagy szerepet játszott a kiváló ágyúöntő és tüzér, Gábor Áron, aki tüzérséget adott a háromszéki székely sereg kezébe.
A Keleti-Kárpátok főgerincén átvezető Ojtozi-szoros nyugati, erdélyi kijáratánál terül el Bereck község, mely fölé – két hegyről – két várrom tekint alá: a Veneturné és a Leányvár. A romantikus fekvésű falu egyik házában, a hajdani Gábor István főjegyző otthonában, 201 ével ezelőtt, 1814. november 27-én felsírt egy újszülött kisfiú, aki a keresztségben az Áron nevet kapta. A helybeli elemi iskola elvégzése után a lassan felcseperedő gyermek a kantai ferences nevelőintézetben, majd a Csíksomlyói Gimnáziumban folytatta tanulmányait, melyek befejezése előtt, 1831-ben bevonult a 15. (székely) határőrezredbe, ahol ágyúkezelői kiképzést kapott. Később átvezényelték a pest-budai székhelyű 5. tüzérezredhez, s új állomáshelyén tovább tökéletesítette lövegkezelői ismereteit. Emellett a bécsi ágyúgyárban is szolgált, így betekintést nyert az ágyúöntés világába, mely olyannyira felkeltette érdeklődését, hogy kimenői idején az ágyúgyártás témájával kapcsolatos műszaki előadásokat hallgatott a híres bécsi Polytechnikumban, illetve német nyelvű szakkönyveket olvasott. Nem sikerült viszont elérnie, hogy további, hivatalos képzést nyerjen a hadseregben, ezért leszerelt.
Az 1845 és 1848 közötti éveket szülőföldjén, valamint a Kárpátok túloldalán, Moldvában élte le. Kitanulta az asztalosmesterséget, de épületeket és szárazmalmot is tervezett (a szárazmalomban az őrlőberendezés elé befogott, akörül körbehajtott igavonó állatokkal hajtották meg a malomkereket), sőt olyan aratógépet is szerkesztett, mely ki tudta váltani tizenkét ember munkáját. 1848 tavaszán is Moldvában tartózkodott, amikor hírül vette a március 15-i forradalom kitörését, mire azonnal hazautazott, majd bekapcsolódott a Kiskomité nevű székely forradalmi csoport munkájába.
Március idusának vívmányait még mondhatni egész Erdély lelkesen üdvözölte, nemcsak a magyarok s köztük a székelyek, hanem a románok, valamint a szászok is, a nyár, majd az ősz folyamán azonban egyre jobban kiütköztek a nemzetiségi ellentétek, a bécsi udvarnak pedig sikerült a maga oldalára állítani a románokat és szászokat, s így szövetségesül nyerte meg őket a magyar forradalom ellenében. A 17. (román) határőrezred már szeptember derekán fellázadt a Batthyány-kormány ellen, majd újabb román egységek követték példájukat. A III. balázsfalvai román népgyűlés népfelkelést hirdetett. Puchner altábornagy, Erdély császári katonai parancsnoka pedig azzal, hogy október 17-i kiáltványában az osztrák csapatokkal való együttműködésre és a magyarok elleni támadásra szólította fel a hegyekben összegyűlt – s addigra már „kellőképp” felhergelt – felkelőket, rászabadította a poklot az erdélyi magyarságra.
Ugyanakkor Székelyföld népe az október 16–19-i agyagfalvi gyűlésen hitet tett a forradalmi kormány mellett, s elhatározták a honvédcsapatok felállítását, külön pontba foglalva a tüzérség létrehozását. A leendő honvéderő magvát képező székely határőregységek azonban nem rendelkeztek ágyúkkal, így égetően szükségessé vált az ágyúöntés megszervezése. Annál is inkább, mivel október végén a reguláris császári haderő is támadásba lendült, Gedeon vezérőrnagy november elején megszállta Marosvásárhelyet, Csíkszéket pedig semlegességi nyilatkozat elfogadására kényszerítette, ám ezt követően – Háromszék legnagyobb szerencséjére – a fontosabb katonai célpont, Kolozsvár felé fordította csapatait.
Háromszék időt nyert, s azt jól használta fel. A seregszervezéssel egyidejűleg, november 4-én Gábor Áron Berde Mózes kormánybiztostól támogatást kért és kapott az ágyúöntés beindítására. Az első lövegeket a bodvaji vashámorban öntötték, vasból, majd Sepsiszentgyörgyön folytatták a munkát. Itt már a korabeli technika szintjén jobbaknak számító bronzágyúk kerültek ki a tüzér főhadnaggyá előléptetett Gábor Áron és munkásai keze alól, mivel újabb és újabb települések ajánlották fel harangjaikat, a lakosok pedig réz- és cintányérjaikat az ágyúöntés céljára. Maga Gábor Áron is 400 rhénes forintot adományozott az önvédelmi harc pénztárának (az összeg egyes források szerint családi örökségének eladásából származott, mások szerint jutalomképpen kapta azt Háromszék népétől).
Az ágyúk a november 30-i első hídvégi ütközetben estek át a tűzkeresztségen, amikor a császáriak rászánták magukat a renitens vármegye megszállására. A székelyek azonban – jórészt lövegeiknek köszönhetően – győzelmet arattak. Majd december 13-án ellentámadásba lendültek, s Felsőrákosnál meglepték az osztrákokat. Gábor Áron itt is kitűnően irányította ágyúi tüzét, ahogy a gyalogság és a lovasság is derekasan harcolt, s a honvédek három óra alatt megfutamították az ellenséget. Puchner főerői erre az időre már az általuk – Háromszék kivételével – teljesen megszállt Erdély nyugati határvidékére értek, s a Tiszántúl irányába akarták folytatni támadásukat. A háromszékiek sikeres hadmozdulatai miatt azonban az altábornagy arra kényszerült, hogy egyik dandárját ellenük vezényelje, s offenzívája lelassult. Az erdélyi magyar hadsereg új főparancsnokává kinevezett Bem József tábornok pedig újabb értékes időt nyert ellentámadása megszervezéséhez.
Az említett osztrák dandárral megerősített császáriak december 24-én, a második hídvégi csatában megverték a háromszéki honvédcsapatokat, s békeszerződésre kényszerítették a vármegyét. Ám ekkor már javában zajlott Bem nagy – és győzelmes – offenzívája, melynek során hetek alatt felszabadult Észak-Erdély, január elején Háromszék is újrakezdte a harcot, majd a magyar zászló alatt küzdő lengyel hadvezér bevonult Székelyföldre is, március elejére pedig jóformán egész Erdély az ellenőrzése alá került.
A március 15-én tüzér őrnaggyá kinevezett Gábor Áron folytatta az ágyúgyártást, amellett megkezdte az új tüzéregységek kiképzését, miközben arra is szakított időt, hogy a nagyváradi fegyvergyárban tanulmányozza a Congreve-rakétákat, s június elején már e tüzérségi fegyverek (a modern taktikai rakéták elődei) gyártását is megkezdte a kézdivásárhelyi ágyúöntödében.
A cári intervenció 1849. júniusi megindulása után, a hónap végén elesett Kézdivásárhely (az oroszok a hadiüzemet is feldúlták), majd Sepsiszentgyörgy is. A székely haderőt azonban egy időre még sikerült újjászervezni, s július 2-án Uzon és Kökös községek között a honvédek ismét megütköztek az ellenséggel, melyet sikerült is visszavonulásra kényszeríteni, ám a tüzérséget irányító – s most is jól irányító – Gábor Áron életét is kioltotta egy becsapódó ágyúgolyó. Porhüvelyét a csata után a közeli Eresztevény község temetőjében helyezték végső nyugalomra. Síremléke körül mára egész kopjafaerdő „nőtt”…

Lajos Mihály