Kárpátaljai portré: beszélgetés Skripeczky Istvánnal

Skripeczky István Kárpátaljáról elszármazott nyugalmazott gimnáziumi tanár. Ma Dunakeszin él, aktívan kiveszi részét a Duna menti kisváros közösségi életéből. Bár, már majd félévszázada elhagyta szülőföldjét, de a kötődés mindvégig megmaradt, különböző módokon igyekszik segíteni a kárpátaljai magyarságot.

Mióta él Dunakeszin, mi az, ami pont ebbe a városba vitte?
Az ungvári egyetem orosz nyelv és irodalom szakának elvégzése után egy évig a Guti Általános Iskolában tanítottam, majd az életem úgy alakult, hogy a szüleimmel együtt 1968-ban Ungvárról Magyarországra, pontosabban, Dunakeszire települtem át, és azóta is itt élek feleségemmel, Skripeczkyné Zádor Évával, Zádor Dezső ismert kárpátaljai zeneszerző unokahúgával. A lányom és a fiam már „kirepültek” a családi fészekből. Hosszú évtizedeken át itt tanítottam és a Radnóti Miklós Gimnáziumból mentem nyugdíjba. Közben, 1994 és 2006 között egyénileg megválasztott önkormányzati képviselő voltam Dunakeszin, a Lokálpatrióta frakcióban. A Dunakeszire való költözésünknek prózai oka volt, apám itt kapott kántori állást és a nagybátyánkkal együtt ebben a Budapest melletti városkában vett családi házat.

Csak érdekességként érdeklődöm, sok kárpátaljai lakik a Duna menti kisvárosban?
Dunakeszin a jelenlegi adatok szerint több mint 40.000-en élnek. Néhány családot ismerek is, akik Kárpátaljáról települtek át, dr. Csomár Csaba Beregszászból, dr. Duliskovics István Ungvárról, Boross József Tiszaújlakról. Ők minden alkalommal eljönnek a rendezvényeinkre, és támogatják az általuk kitűzött célt.

Dunakeszi lakossága mennyire kíséri figyelemmel Kárpátalja magyarságának sorsát? A tavalyi fellépésem után sok emberrel beszélgettem és sajnos azt tapasztaltam, hogy alig ismerik, mondjuk a kortárs íróinkat.
A kárpátaljai magyarság sorsa iránti különös figyelem a nagy tiszai árvíz és különösen a tavaly kirobbant orosz–ukrán válság után került előtérbe. Minden bizonnyal ennek tudható be, hogy ez év április 26-án és október 25-én, a Dunakeszi Civilek Baráti Köre által és más helyi civil szervezetek közreműködésével szervezett jótékonysági rendezvényeink „telt ház” előtt „mentek”, és a bevételünk is minden várakozásainkat felülmúlta. Számokat is csak az ukrán helyzet „bonyodalmai” miatt nem írok. A bevételt mindkét alkalommal Kutlán András művész úr javaslatára a Kárpátalján működő egyházi líceumokban tanuló diákok étkeztetésére ajánlottuk fel. A pénzadományból a dobronyi, a tivadari, a nagyberegi és a técsői református, továbbá a karácsfalvi görögkatolikus és a munkácsi római katolikus líceumok részesültek. Sikereinket természetesen annak is köszönhetjük, hogy a fellépők között országosan ismert művészek voltak, mint Vidnyánszky Attila, Dinnyés József, Petrás Mária és Szvorák Katalin; díszvendégünk pedig Zán Fábián Sándor kárpátaljai református püspök úr és a Munkácsi Római Katolikus Egyházkerület püspöke, Majnek Antal atya volt. Igaza van, a kárpátaljai írókat, költőket nem igazán ismerik városunkban, bár ez sem fedi teljesen a valóságot. Volt önkormányzati képviselőként szinte minden évben szerveztem író-olvasó táborokat, ahová szülőföldem ismert íróit, költőit is meghívtam. Többek között vendégünk volt Vári Fábián László József Attila-díjas költő, aki mellesleg szintén Tiszaújlakon született, mint én. De nálunk járt Nagy Zoltán Mihály, A sátán fattya című kisregény szerzője, továbbá Dupka György történész, lágerkutató. Egyébként Lacinak, barátaim közreműködésével mi adtuk ki az első kemény fedeles verseskötetét. S csak érdekességként árulom el, hogy a gimnáziumunk egyik végzőse diplomamunkáját az egyetemen, Vári Fábián László műveiből írta. De Lengyel János verseit is nagy sikerrel szavalja rendezvényeinken Guttmann Vilmos előadóművész barátunk.

Ön a tanítás mellett aktívan részt vesz a város társadalmi életében, tagja egy szervezetnek. Többek között Kárpátaljával kapcsolatos rendezvények szervezésében is részt vesz. Beszélne erről bővebben?
Hosszú éveken át két alapítvány vezetője voltam, amelyek keretében létrehoztam a Dunakeszi–Fóti Nyári Egyetemet. Az elszakított területeken élő diákokat, egyetemistákat hívtuk meg Dunakeszire tíz napra, neves művészek közreműködésével előadásokat és kulturális programokat szerveztünk számukra. Sokan közülük először jártak Magyarországon, és a visszajelzések szerint feledhetetlen élményben volt részük. Több alkalommal a város Duna partján található gyönyörű üdülőhelyen a Kárpát-medencében élő és alkotó képzőművészek számára kéthetes nyári alkotótáborokat szerveztünk. Kárpátaljáról is voltak festőművészek és fafaragók. „Tegyünk meg mindent, amit lehet, azokért, akik a szülőföldet választották!” – fejezték ki több alkalommal is magánbeszélgetésekben volt ungvári ifjúkori barátaim, dr. Fodor István professzor úr, dr. Harajda András és dr. Kerekes Ferenc. Talán ez a gondolat fejezi ki a legplasztikusabban azt a tevékenységet, amit immár 25 éve folytatok. Hosszú éveken át segítettem a tiszaújlaki szakközépiskola újjáépítését, majd a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola felújításába is bekapcsolódtunk. Négy tanterem rendbetételét finanszíroztuk, részben különböző jótékonysági rendezvények szervezésével, részben pedig a családunk összefogásával. A főiskola hálából a termeket Dunakeszi, Alag, Skripeczky és Zádor termeknek nevezte el!

De nem csupán rendezvényeket szervez, mint ahogy említette, adományok gyűjtésében is részt vesz és egyéb úton is segíti szülőföldjét. Szeptemberben az Ön jóvoltából lett felújítva Tiszaújlak templomának orgonája. Hogy született az ötlet? Hogy ismerkedett meg Kovács Róbert mesterrel?
Még ez év nyarán három testvérem Tiszaújlakon járt és ott szerzett tudomást arról, hogy a Szent Ilona római katolikus templom 120 éves orgonája, amelyen apánk 25 éven át, a Gulag után is, kántorizált, elromlott, és szinte használhatatlanná vált. Részben apánk emlékére, és a tiszaújlaki hívek támogatása céljából úgy határoztunk testvéreimmel, hogy lehetőségeinkhez képest felújítjuk ezt a hangszert. Egy ismerős evangélikus lelkész segítségével kerültem kapcsolatba a Tolna megyében élő orgonajavító és -hangoló mesterrel, Kovács Róbert úrral, aki háromnapos ottlétünk alatt, éjjel-nappal dolgozva, rendbe is hozta ezt a számunkra oly sok szép gyermekkori élményt nyújtó orgonát. A vasárnapi szentmisén Kovács Róbert mester orgonált a tiszaújlaki hívek nagy örömére.
A sikeres helyhatósági választások tükrében, Ön hogy látja a kárpátaljai magyarság helyzetét, jövőjét?
„Dum spiro, spero”, azaz, amíg élek, remélek, tartja a latin közmondás. A kárpátaljai magyarság megmaradásának esélye a mostani összefogással és sikerrel jelentősen megnőtt. S jóllehet az orosz–ukrán konfliktus rendkívül nehéz helyzetbe hozta az otthon maradt honfitársainkat, ennek az állapotnak, szerintem, előnye is van: az anyaországi magyarok egy része talán most ébred rá igazán, hogy lelkiismereti kötelességük támogatni a kárpátaljai magyarságot. S az együttérzés és támogatás óriási erőt jelent a megmaradásért folytatott küzdelemben azok számára, akik a szülőföldet választották!

Lengyel János
Kárpátalja.ma