A szőlő tavaszi alakító és fenntartó metszése

Az erős téli fagyok elmúltával a szőlőben újra beindul az élet. A nagy területen gazdálkodók már megkezdték a metszést, a kiskerttulajdonosoknak azonban azt ajánlom, várjanak még egy-két hetet és csak február végén, március elején végezzék el ezt a rendkívül fontos műveletet. Addig is, míg a megfelelő időjárásra és a tavaszra várunk, készüljünk fel fejben a metszés alapszabályait és célját illetően, hogy a munkát jó minőségben tudjuk elvégezni.

Elsősorban mi is az a metszés és mi a célja? A metszés nem más, mint a vesszők nyugalmi időben történő visszavágása. Megkülönböztetünk alakító és fenntartó metszést.

A szőlő metszéséről termesztésbe vétele óta lehet beszélni. Miért van rá szükség? Biológiai okok: a termés mennyiségének és minőségének fenntartása. Technikai okok: biztosíthatjuk a szőlő művelhetőségét és a tőkeművelési mód fenntartását. Tehát metszésre feltétlenül szükség van!

A metszés végrehajtásához ismernünk kell a szőlőrügyek összetételét. A szőlő rügyében összetett és vegyes rügy is van, ezért egy rügyből több hajtás is fejlődhet. A rügyből fejlődött hajtásokon képződik a termés. A szőlő termése két év alatt alakul ki. A fürtkezdemények az előző évben differenciálódnak a levelek hónaljában képződő téli rügyben. A fürtkezdemények száma később nem változik. A legtermékenyebbek mindig a világos rügyek, őket követi a sárrügy, az alapi rügy és végül a rejtett rügy. Egy rügyön belül mindig a főrügy a legtermékenyebb, utána a mellékrügy. Nagy különbség van a fajták rügytermékenyülése között. Egyes fajták még a mellékrügyekből is sok termést hoznak (pl. Szürkebarát), míg mások a főrügyeken is keveset (pl. Afuz Ali). A fajta rügy­ter­mé­ke­nyü­lé­si sajátosságait min­den­kép­pen figyelembe kell venni a metszés és terhelés tervezésekor.

Egy másik fontos tényező a metszésnél a szőlő csúcsdominanciája. A szőlő hajtásai eredetüktől függően másképp fejlődnek. Ennek oka az, hogy a felsőbb helyzetű tenyészőcsúcsok (rügyek, hajtások) erőteljesebben növekednek az alsóbb helyzetűekhez képest, ezt nevezzük csúcsdominanciának. A fiatal tőkék kialakításánál könnyen kihasználhatjuk ezt a tulajdonságot. A termő szőlőben viszont a metszés a csúcsdominancia elleni állandó küzdelem. Ennek lehetőségei: kopaszmetszés, rövid csapos metszés, a rövid és hosszú csapos metszési elemek kombinálása. Ha figyelmen kívül hagyjuk a csúcsdominanciát, akkor fokozódik a felmagasodás, felkapaszkodás, s ilyenkor a tőke nem tartható a hozzá tartozó támrendszeren vagy karón.

Ha már tisztában vagyunk a metszés alapjaival, tisztáznunk kell egy ugyancsak nagyon fontos dolgot: a tőkeformát. A tőkeformák kialakítása 2–4 éves korban történik. Megválasztását befolyásolják a fajta tulajdonságai, a termőhely, a domborzati adottságok. Alapvetően két nagy csoport létezik: a tőkés és a támrendszeres (egysíkú) művelés. A támrendszer kialakítása előtt mindig el kell dönteni, milyen tőkeformát fogunk alkalmazni. Felsorolok néhányat a legismertebb tőkeművelésmódok közül:

Fejművelés. A fejművelés az idős tőkerész alakjáról kapta a nevét. Jellemzője az alacsonyan tartás érdekében folytatott erős visszametszés és az ezáltal kialakult szabálytalan alakú tőkefej. Ezen a fejszerű idős tőkerészen két évnél idősebb elágazások nincsenek, mert azokat a téli fagyok elől nem lehet takarni. A fejművelésnél egyaránt alkalmazhatunk kopasz, csapos vagy szálvesszős metszést. Ezt a tőkeformát elsősorban fagyveszélyes helyeken ajánlom, ahol fontos a tőkék takarása. Hosszú és rövid csapra egyaránt metszhető, így sok fajta számára alkalmas lehet.

Bakművelés. A bakművelés abban különbözik a fejműveléstől, hogy a tőkén szabályosan elhelyezkedő 2 évnél idősebb elágazásokat, bakokat, szarvakat találunk. A bakművelés a legelterjedtebb karós művelésmód, csak karós támasz mellett alkalmazzák. Gépi művelésmódok kialakításának nem kedvez, ezért inkább kiskertekben és magas, meredek, nehezen művelhető helyeken elterjedt.

Ernyőművelés. Az ernyőművelés elnevezése a tőke törzsének és leívelt szálvesszőinek alakjára utal, mely valóban egy nyitott ernyőre emlékeztet. Az ernyőművelésnél a kialakított tőketörzs végén általában két szálvesszőt hagyunk meg, amelyeket jobbra és balra ívelünk, mintegy 45 fokos szögben, sorirányban. Ugarcsapra nincs szükség, mivel az ívelés hatására a tőketörzs tetején mindig képződik olyan szálvessző, ami a következő éven alkalmas lesz a leívelésre, így a letermett szálvesszőt minden évben levágjuk. A legszebb és a tőketörzshöz legközelebb lévő szálvesszőt lehajtjuk, a többi hajtást levágjuk. Mivel a leívelt vesszők egy síkban helyezkednek el, így a fakadó hajtásokat könnyen a huzalpárok közé helyezhetjük, az így kapott lombfal pedig vékony, szellős lesz, ami nagyban megkönnyíti a növényvédelmünket. Az ernyőművelés sajátossága, hogy a fő (vastag) huzal alatt 30-40 cm-rel segédhuzalt helyezünk fel, amihez a leívelt vesszőt rögzítjük. Az ernyőművelés kiválóan alkalmas a kis fürtű, szálvesszős metszést igénylő borszőlőkhöz (tramini, leányka, chardonnay, cabernet). Az ennél nagyobb fürtű bőtermő fajták esetében ernyőművelésnél fürtritkítást kell végeznünk, hogy a termés mennyiségét be tudjuk állítani. Mivel egyszerűen elsajátítható, illetve a lombfal szellősségének pozitív hatásai miatt elterjedése folyamatos, a minőségi bortermelés meghatározó tőkeművelési módja lehet.

Kordonművelés. A kordonművelésnek számos változata ismert. Közös jellemzőjük a függőleges törzs és a vízszintes kar. A tőketörzs magassága szerint megkülönböztetünk alacsony (60 cm alatt), középmagas (60–90 cm) és magas (90 cm felett) művelésmódokat. A vízszintesen álló tőkerészt kordonkarnak nevezzük. Az éves metszést mindig a kordonkaron végezzük. A kordonkaron a metszést több módon végezhetjük, lehet szabályos csercsapos váltómetszés, ami után szabályos, egymástól 25-30 cm-re kialakuló termőalapok képződnek, vagy kevésbé szabályos, cseralapos, amelyből nem alakul ki termőalap. A kordonművelés a filoxéravész után terjedt csak el, a hegyoldalak kedvelt művelésmódja, ahol nincs szükség takarásra.

A művelésmódok fenntarthatóságához elengedhetetlen az évenként elvégzett szakszerű metszés, és a metszési technika néhány alapvető szabályának betartása. A vesszőn található kacsokat, hónaljvesszőket, vesszőket, fürt­ko­csány­maradványokat mindig távolítsuk el! A metszés alkalmával minden esetben le kell vágni a cser beszáradt csonkmaradványát. A vesszőt mindig ízközben, távol az utolsó rügytől, rendszerint az internódium derekánál kell elmetszeni. A vesszőn a metszésnél ejtett sebfelület ne a rügyek irányába lejtsen, mert a könnyezési nedv károsíthatja (bevakíthatja) a metszéskor meghagyott rügyeket. Metszéskor lehetőleg a fajtára jellemző átlagos (ceruza) vastagságú vesszőkre kell alapozni a kondíciót is figyelembe vevő terhelést.

A metszés időpontjának megválasztása és technikailag helyes elvégzése a jó termés záloga. Ez nem könnyű feladat, amely szakértelmet igényel, de nem utolsósorban megfelelő szerszámot is. A jól megválasztott metszőolló elengedhetetlen, és szükségünk lehet még egy kisebb méretű fűrészre is. A metszés a szőlőültetvényekben nemcsak a tőkék megújulásához biztosít lehetőséget az új év kezdetén, de az előző évi hibák kijavítására is.

Varga István
benei szőlész-borász,
a „Pro agricultura Carpathica”
Kárpátaljai Megyei Jótékonysági
Alapítvány szaktanácsadója