Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: görögkatolikus áldozópap és intézményvezető

Mostani interjúalanyomat közel két évtizede ismerem. Magam előtt látom azt a fiatalembert, aki kispapként elindult a választott hivatás felé. Emlékszem a kissé szeleburdi fiúra, s arra, ahogyan olyan társat keresett, aki majd elkíséri őt az életútján. Szemtanúja voltam a házasságkötésének és a pappá szentelésének. Voltam az első parókiáján, ahol megkezdte papi szolgálatát, s ahol lassan kibontakozott a hivatása. Az elmúlt években pedig figyelemmel kísérhettem azt a nem kevés kihívással járó munkát, amelyet intézményvezetőként végzett.
Húsz év történéseit foglalja magába ez az interjú: azt, hogy hogyan lett egy mátyfalvi ifjúból négygyermekes családapa, görögkatolikus áldozópap és intézményvezető.
Ismerjük meg Tóth Jenő atyát!

− A Nagyszőlősi járásból származol, de a felmenőid között olaszok is vannak.
− Az anyai dédnagyapám Olaszországból került Mátyfalvára. Bányász lett, magyar lányt vett feleségül, és családot alapított. Az ő leszármazottai a Dalapikulák (Dallapiccolak). Én is Mátyfalván éltem 15 éves koromig, amikor is az édesanyámmal és az öcsémmel átköltöztünk a Beregszászi járásba, Csetfalvára.

− Hova jártál iskolába?
− A szülőfalumban végeztem el az általános iskolát, majd Tiszaújlakon folytattam a tanulmányaimat. Mind a két intézményben ukránul tanultam, ennek köszönhetően sohasem volt gondom az ukrán nyelvvel. Nagyon szerettem az újlaki iskolát, jó osztályközösségünk volt, éppen ezért egyszer sem lógtam az órákról a középiskolás évek alatt.

− Az iskolai osztályod mellett milyen közösség tagja voltál még?
− A tiszaújhelyi görögkatolikus hittancsoporthoz tartoztam. Csecsemőként ugyan ortodox pap keresztelt meg Tiszaújhelyben − akkor éppen nem volt a közelben görögkatolikus pap −, azonban mindig is görögkatolikusoknak vallottuk a családommal magunkat. 13 éves koromig nem sok közöm volt a valláshoz. Akkor azonban találkoztam Orosz István tiszaújhelyi parókussal, aki kijárt Mátyfalvára hittanórát tartani az ottani gyerekeknek. A mai napig emlékszem az első foglalkozásra. A szabadban, az iskola focipályáján ültünk. Attól kezdve nem maradtam el a hittanról, Csetfalváról is visszajártam Tiszaújhelybe, s az ottani közösség része lettem.

− Hogyan alakult ki benned az a gondolat, hogy görögkatolikus pap legyél?
− 14 éves koromban, elsőáldozás után jutott először az eszembe, hogy ugyanazt szeretném tenni, mint István atya. Akkoriban még nem a papságra gondoltam, inkább a fiatalokkal való foglalkozás érdekelt.

− A gondolatot aztán tett követte…
− Mire eljött az érettségi ideje, már a papi hivatás is tetszett. Elmondtam István atyának, hogy pap szeretnék lenni. Ő sohasem mondta, hogy legyek pap, de azt sem, hogy ne legyek. Azt tanácsolta, hogy jól gondoljam meg a döntésem. Viccesen hozzátette: „Jó leszel te kántornak”.

− Végül döntöttél…
− Meg akartam próbálni a felvételit. Jelentkeztem Ungváron a megyéspüspöknél, Szemedi Jánosnál, aki felvett a kispapok közé, s továbbküldött a nyíregyházi papnevelő intézetbe, ahol ismét felvételiznem kellett. Bejutottam. Akkoriban még volt egy úgynevezett nulladik, előkészítő év, amelyet a veszprémi szemináriumban töltöttem el. Ott nemcsak tanulmányilag zárkóztattak fel, hanem megismertem a magyarországi mentalitást és életmódot is.

− Korábban jártál már az anyaországban?
− Igen, de huzamosabb ideig nem éltem ott. Falusi gyerekként kerültem el egy másik országba s egy idegen városba. Veszprém után Nyíregyházán és Budapesten folytattam a tanulmányaimat.

− Hét év a teológiai képzés. Sohasem bizonytalanodtál el ezalatt?
− Néha voltak kétségeim, hogy valóban pap akarok-e lenni, végül mégis maradtam. A diplomaszerzést követően jelentkeztem Szemedi püspök úrnál, hogy szenteljen pappá. Akkor éppen püspökváltás volt. Az egyházi szentséget már nem ő szolgáltatta ki, hanem az utódai. Georgij Dzsuzsar püspök szentelt szubdiakónussá, majd Milan Šašik áldozópappá.

− Hol volt a szentelésed?
− 2003. augusztus 6-án Mátyfalván volt a szent liturgia, amelynek a keretében a családtagok, a barátok és a hívek előtt pappá szentelt Milan püspök. Néhány nap múlva Tiszaújhelyben, Csetfalván és Mátyfalván tartottam a primiciámat.

− Milyen jelmondatot választottál a szentelésed alkalmából?
− Egész életemben éreztem a gondviselő Isten jelenlétét, éppen ezért egy olyan idézetet választottam a Paraklisz szertartásából, amely leginkább kifejezi mindezt. „Hallám, Uram, gondviselésed titkát, megértem munkáidat és dicsőítem Istenségedet.”

− A szentelés előtt volt még egy fontos esemény az életedben: a házasságkötésed.
− A feleségem, Erika szintén mátyfalvi születésű. A házasságkötésünkkor már az Ungvári Nemzetei Egyetemen tanult. A püspök úr ezt figyelembe vette, s egy Ungvár melletti parókiára küldött bennünket. Szenteléskor kaptam meg a kinevezésemet Palágykomorócra, illetve a hozzá tartozó településekre, Gálocsra, Pallóra, Sislócra és Kisszelmencre.

− Milyen benyomások értek az első parókiádon?
− A hívek örömmel fogadtak. Rengeteg teendőm volt. A rám bízott településeken kis közösségek voltak, vasárnaponként 40-50 fő vett részt a szertartásokon. Azt is tudni kell, hogy a görögkatolikus egyház 1949-es betiltása után 40 éven át a római katolikus egyház pasztorálta a híveket. A legalizáció után vissza kellett „szeretni” őket a görögkatolikus egyházba, meg kellett ismertetni velük a szertartásokat. Az idősebbeknek nem volt lehetőségük arra, hogy a tiltott időben átadják a templomi tudásukat a fiataloknak, akik így nem ismerték a szertartásokat.Többször az öcsémet hívtam el kántorizálni, vagy a papi szemináriumból kértem segítséget.

− Mi minden történt a Palágykomorócon eltöltött nyolc év alatt?
− Egy kisebb falut eltemettem ezalatt. Ugyanakkor keresztelő és esküvő nagyon kevés volt. Emiatt főként az ifjúságra helyeztem a hangsúlyt. Rendszeresen hittanórát és foglalkozást tartottam számukra. A gyerekekkel való időt nagyon élveztem, noha volt olyan csoportom, amelyiktől tartottam. Hat éven át az iskolában tartottam a foglalkozásokat, aztán Palágykomorócon elkészült a parókia alagsorában a hittanterem, s a továbbiakban ott gyűltünk össze. Emellett Pallóban befejeztük a templom- és kerítésépítést, Palágykomorócon is felújítottuk a templomot, valamint befejeztük a parókia építését. Sislócon szintén megújult a templom, illetve leraktuk egy új parókia alapjait.

− Ez nagyon sok munkával járhatott. Nem fáradtál bele az évek alatt?
− Az építkezések és felújítások végeztével nyugalmasabb időszak következett. Hét év után akkor éreztem először, hogy tovább kell mennem, s az egyházközségnek is jó lenne valaki más, aki új tervekkel szolgál. Aztán eltelt néhány hónap, s megnyugodtam, már nem akartam váltani.

− A püspök atya azonban másképp gondolta…
− 2011 augusztusában behívatott magához Milan püspök, s közölte, hogy más feladatot akar rám bízni. Karácsfalvára helyez, hogy az ottani egyházközség ellátása mellett a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum lelkivezetője legyek. Augusztus 15-étől szólt a kinevezésem.

− Hogyan fogadtátok az elhelyezés hírét?
− Inkább Palágykomorócon szerettünk volna maradni, de elfogadtuk a püspök úr döntését. Augusztus végén már Karácsfalván laktunk.

− Hogyan emlékszel vissza a kezdeti időszakra?
− Életem egyik legnagyobb kihívása volt ez a feladat. Főként úgy, hogy lelkivezetőnek mentem az intézménybe, s kiderült, hogy az intézményt is irányítanom kell. Izgultam a líceum fenntartása miatt, nagyon sok kérdés vetődött fel bennem, s eleinte nem láttam át az iskola működését. Fél év után kezdtem eligazodni a munkakörömben, s egy év után indult meg az iskola fejlődése. A nehézségek ellenére arra sohasem gondoltam, hogy otthagyom a líceumot. Kihívásként tekintettem erre a feladatra.

− Miben láttad a fejlődést?
− Olyan tanári gárda alakult ki, amely tele volt tervekkel, ötletekkel. Emellett sokkal többen felvételiztek a következő esztendőben a líceumba, mint korábban, s aztán évről évre nőtt azoknak a diákoknak a száma, akik a mi iskolánkat választották. Tavaly 64 gyermekből kellett kiválasztanunk azt a 42-t, akit fel tudtunk venni a líceumba.

− Hogyan értétek el mindezt?
− Fontosnak tartottuk, hogy a médiát is bevonjuk az iskola népszerűsítésébe. Az nem elég, hogy jó iskola vagyunk, ismertté is kell válnunk. Éppen ezért minden kárpátaljai magyar általános iskolát felkerestünk, s ezekben terjesztettük a líceum hírét. Emellett infrastrukturális szempontból is fejlődött az intézmény. Ennek egyik alappillére az, hogy a magyar kormány fölvállalta, hogy sajátjaként tekint a kárpátaljai egyházi intézményekre, s felvette azokat a nemzeti jelentőségű intézmények sorába. Mindez 2010-ben történt. Azóta a líceumunk fenntartása biztosított, s lehetőségünk van arra, hogy másban is előbbre lépjünk.

− Milyen előrelépésekre gondolsz?
− Az első körben elvégeztük az iskola épületének külső vakolását és szigetelését, majd korszerűsítettük a fűtési rendszert. Ezáltal felére csökkent a fűtési számlánk. A további takarékoskodás jegyében napelemmel, napkollektorral szereltük fel az iskolát, valamint energiafűzet ültettünk.
Emellett megújultak a tantermek és a lakószobák, elkészült az este is használható kinti futballpálya.

− Mi hiányzott még, hogy teljes legyen az iskola infrastruktúrája?
− A már meglévő mellett még egy kollégiumra szükségünk volt, illetve hiányzott egy tornaterem is. A magyar kormány 2014-ben jelezte, hogy kész támogatni a terveinket, s 2015 szeptemberében megkezdődtek a munkálatok. Várhatóan 2016 márciusában készül el az 50 fős kollégium, valamint az új tornacsarnok és benne a tanuszoda.

− Milyen változást vártok ettől?
− Már most látjuk, hogy az épülő tornacsarnok és uszoda vonzza a diákokat.
A közösségi oldalakon sok visszajelzést kapunk azzal kapcsolatban, hogy a tanulók szívesen választanák az intézményünket.

− Ötödik éve lesz szeptemberben, hogy betöltöd ezt a munkakört.
Hogyan tudnád összefoglalni az elmúlt éveket?
− Fárasztó volt ez az öt év, ugyanakkor jó visszagondolni ezekre az esztendőkre. Amikor látom az egyházközség és a líceum fejlődését, úgy érzem, hogy nem volt hiábavaló az a munka és energia, amelyet belefektettem az intézménybe. Sok ősz hajszálam lett, néhányszor lemondtam a dohányzásról, majd visszaszoktam rá.
A hívek visszajelzése pozitív, szép számmal járnak templomba, hittanórára. A líceumnál is egyre nő a felvételizők aránya. Saját magam is sokat fejlődtem: megismertem a kollégákkal való együttműködés, a csapatmunka előnyét. Ez utóbbit még most is tanulom.

− Milyen terveid vannak?
− Szeretnék több figyelmet szentelni a családomra és az egyházközségre.
Jó lenne tanulni, képezni magam, s többet foglalkozni a saját lelki fejlődésemmel.

− Isten áldását kívánom mindehhez! Köszönöm a beszélgetést!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma