A nap verse

Az íróasztalon, egy alig használt Kólásüvegben alszik a béke. Csönd van. Körötte a gond mégis Rebbenni próbál. De végül magába fordul.

Az est olyan volt, mint az ében, fekete fáklyaláng kezében, a háztetõkig nõtt az árnyék, s az alkony, mint egy némajáték:

tűz voltál lobogtál

Emberrel él mind a tél, emberrel él mind a nyár. Vérrel fertőzött égen őrül meg a madár.

a kicselezett álmok széthullanak a párnáink közti csönd tágítja a végtelent

– Látod, pajtás, a Göncöl-szekerét? Rudja mutatja a hazai tájat. – Szép kedvesem most irja levelét – Jó a csillagnak: az most odaláthat.

Vissza sem néznek. Perceket cseréltek, emléket, jövőt.

Körbejár rajtam az idő. Reggel nyúlánk vagyok, rezge árnykép – – az arányért.

VALAMI HALOTTAK NAPJA-FÉLE HANGULATRÓL, AMELY A MÚLT SZÁZAD HETVENES ÉVEINEK SZíNEIT UGYANÚGY FELIDÉZI, MINT A TEST, A HANG S A SZEMÉLYISÉG ÖSSZEFÜGGŐ TITKAIT

A sűrű, gyilkos éjszaka, iszapkezével integet, örök sötétség húz haza, az utca kihalt, nincsenek