A nap verse

A horizont ma ködökbe vesző, s a nagy világ egyetlen csöndes hómező.

Parázsló levél-láva patakzik az útra,

a szemed a szád selyemszoknyád mi szétszakad

Fölszáradt-e vajon a harmat az erdő alján, vagy dérré változott?

Mindent láttam, sáros földet,

A mélymedrű távolságban eltemette valaki a holdfényt,

Ősz volt. Fényes és diadalmas. Vonult előre a csapat.

Ti nem akartok semmi rosszat, Isten a tanútok reá.

Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni –

Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk, de októberben nagyon félünk. Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk, s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.