A nap verse

Kiszór zsákjából az idő valami nyirkos ingoványon,

Szaggatott, zuhogó morzejelek, föld felé küldött üzenet.

Írtam volt, amikor még hittem: van becsület, és Ő az Isten.

Kész a világ, Feszült, ünnepi várás Tereng felette. Halotti csend. Csak néha néha Sóhajt az Isten lelke.

tétlenül nyújtózkodik a kerti asztal nyárillat az est töprengés éje lombok valahol vörös induló sziszeg majd dobban szállnak elém arctalan

Körbejár rajtam az idő. Reggel nyúlánk vagyok, rezge árnykép – – az arányért.

Félmosolyod tüzében felragyogott a Hargita, fél tenyeredben élt a fény, és éltem volna véled bármilyen félholt féltekén.

Köszönöm Istenem az édesanyámat ! Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat ! Körülvesz virrasztó áldó szeretettel. Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.

Árnyékos kanálispart. Ledobom biciklimet, ruháimat. Megmártózom a zöld vízben; testemet hűtöm.

Csak élték egyszerű életüket, Mint mindig, a Nap akkor is felkelt. Sokan lelték akkor végzetüket, S a sors magához rántott sok embert. És ezerkilencszáznyolcvanhatban Sok szív dobbant utoljára Csernobilban.