A nap verse

Elmúlik az élet felettünk, Mennyi időt elvesztegettünk, Észre sem vettük rohanását, Por lepi be lépteink nyomát.

Ne mondd, hogy egyszer meghalok, hidd el, már rég tudom, hogy jó tempóban haladok a megkezdett úton,

most már látlak. nem úgy, mint zsákmányra leső vadat, olvadó gleccser

körülöttünk rajtunk bennünk fáradnak el napok hetek

A tárt ablakok mögött új ablak nyílik, s mintha megsimogatná arcod a belső igazság tündérkeze.

Az íróasztalon, egy alig használt Kólásüvegben alszik a béke. Csönd van. Körötte a gond mégis Rebbenni próbál. De végül magába fordul.

Az est olyan volt, mint az ében, fekete fáklyaláng kezében, a háztetõkig nõtt az árnyék, s az alkony, mint egy némajáték:

tűz voltál lobogtál

Emberrel él mind a tél, emberrel él mind a nyár. Vérrel fertőzött égen őrül meg a madár.