Tükrökből a szél megtörik bronzezüst árnyalat alatt flittereikből kél, vakít villámokat ránt a virradat Hangokra hullnak a cinkék színekké ütve szárnyukat párhuzamukból szívig ér a tükörbeli mozdulat Egymásba játszó áttünet amalgám ködként fehéren suhogó membránfény-üveg árnyéka zizzen a légen Míg újfent késéles szilánk forogja erdőnk tüzeit vércsék szeméből csupa láng zúdul ránk, vijjog a zenit
Hófehér papírlapon betűk, szavak, érthetetlen mondat. Színes tintafolt, elmosódott gyöngy-sor. Rajzok, ábrák, négyzetek. Elbicsaklott rímkép, halott vers-remek.
A tanyán árverés volt, adóba vittek bútort, búzát, igáslovat. Egész délelőtt folyt a vásár, délre már az eszelős öregasszony is sírva fakadt. A Jancsi gyerek nem látott ezekből semmit, hajnalban fűre vitte az egyetlen csikót. Most eszi kis szalonnáját, csattognak tízéves fogai. A csikó is csak másodfű még, a derékig érő fűben vígan szalad, nem tud semmit a szomorúságról, s a homlokán fehér csillag ragyog.
Elszáradó tekinteteink hajszálerecskéi még őrzik szabad madarak kék suhanását, de az unalom késéle nyomán elvérző tetteinket mohón elissza az idő. Sejtjeink utasítását káromló vezényszók döngölik múltunk, s mint jég, roppan a jövő. Mert megszoktuk szüntelen félelmeinket, nem félünk félszeinktől, sem ördögtől, sem Istentől. Bátrak vagyunk. Múltunkon vidáman ropja táncát a történelem, s míg rejtett kertek alján a lapulevelet imádjuk, mint tékozló fiút az apa, örömmel üdvözöljük a megtérőt, a…
Van, aki fejben mosolyog. Ismerem őt. Cölöpökön jár Tért ölelő Omladékok fölött. Rá nem hatnak korok. Időt leplező Arca előtt leborulok. Ceruzával Húz maga előtt Irányvonalat. Remeg a szív, a lélek. Por nem száll fel ott, Ahol Ő Keresztülhalad.
Ez hát a hon… Ez irdatlan hegyek közé szorult katlan. S az út… Kígyó vedlett bőre. Hány népet vitt temetőre. S hozott engem, ezer éve, Árpád török szava, vére bélyegével homlokomon… Szerzett ellen, vesztett rokon átka hull rám, mint a rontás. Perli-e még ezt a hont más? Fenyő sussan, lombja lebben: besenyő-nyíl a mellemben, szakadékok;…
Arcod köntösét Lerántják a szótagok, S ott áll pőrén Az akarathiány. Szemed kelyhéből Vért isznak a sóhajok, Mazochizmust Játszik a magány.
Az ébredést nem ismerem, végtelen álom az egész, az éj játszik ma itt velem, sötét szeme agyamba néz. Mint szénfekete legyező, nyílnak szét a feszes falak, tükörtavon, fehér esőben arcomból kinézve láttalak. Pókszövet fut a rózsafán, a szürke fények elnyelik, a Hold fehér hattyúnyakán még elidőzök reggelig. Szorosra csukva két szemem, mögöttük színes életek, az…
Ajtót ácsol a halál éjfekete ébenfából. Ajtót: nyitja-csukja már. Az ajtón innen délibáb: csak rozmaring és tulipán, csak délelőtt és délután. Az ajtón túl is délibáb: ballagnak tejfehér ködök, meg angyalok és ördögök. Ajtót ácsol a halál. Éjfél felé rám talál s holló rikoltja: „Soha már…”
az apostolok most is köztünk járnak nem tudjuk melyik merre ment a fejre állt világban halkan szól az ige hallunk háborúkról hét gyertya ég köztünk mint gyorskezű gyilkos az Ebola ki tervezte nincs mitől tartani meg kell lennie
End of content
End of content