Túrmezei Erzsébet: Fületlen bögre
Most eszembe jutott sok felebarátom,
Hogyha képletesen fületlennek látom,
Most eszembe jutott sok felebarátom,
Hogyha képletesen fületlennek látom,
Rég nem ibolya, kikerics.
Ökörnyál,
október,
Arad.
A világ vége felhasadt: kidobta.
Lazulj, merev derék,
s kit megkötött a kálvinista gőg,
omolj a földre, térd!
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Rohanó vészjelek, szél, szirénák,
riadó! – a hűlő Föld sikolt
Senki se látja a felhőt
Az esti sötét egeken
Ég azúrja, őszi napsugarának
sárga selyme, lengedezz!
Egykor régen szél úrfival
fogadott az öreg nap…
Másodszor virágzik a rét már…Nemrég itt feküdt letarolva,s most újra nyílik, olyan dúsan,mintha első tavasza volna.Itt is, ott is apró virágokágaskodnak és integetnek,megint nőttek pár millimétert,de kis lábaik még remegnek,s mikor hullámzanak a szélben,szinte félve kapok feléjük,olyanok, mintha szaladnánaks a rét is elszaladna vélük.Most kétszer úgy szeretem őket,mint nyáron, közéjük telepszem,egyik olyan, mint egy piros…
A nap verse.
End of content
End of content