Az ultimátum
Putyinnak az elnökválasztás előtt szüksége van arra a kolosszális sikerre, amit Ukrajna visszaterelése jelentene a birodalmi akolba. Hála a magas világpiaci olaj- és gázáraknak, most van pénz a kasszában, ugyanebből az okból viszont Ukrajna még nehezebb helyzetben van.
Attól sem kell tartania Putyinnak, hogy a nyomásgyakorlással a Nyugat karjába hajtaná udvarlásának tárgyát. Itt nem is arról van szó, hogy a nyugati világ szervezetei – mint az EU – készek lennének befogadni Ukrajnát, hanem hogy ad-e az IMF elég pénzt, hogy az ország ne menjen csődbe.
Ez az a szervezet, amelynek a nevével ijesztgetik a szegény országok szegényeit, mintha miatta kellene megszorító intézkedéseket bevezetni, nem az érintett államok kormányainak böszmesége miatt. Az utóbbi időben valamit puhult is az IMF stílusa, lehet velük alkudni. Most ugyan megint nem utalták Ukrajnának a soron következő részletet, mert nem hajtottuk végre a nyugdíjreformot és nem fizettettük ki az emberekkel az általuk elfogyasztott gázt, villanyt stb., de a tárgyalások folytatódnak.
Kevésbé köztudott, hogy a nyugdíjkorhatárt nem az IMF-es bürokraták szadizmusa miatt kell emelni, hanem mert az ukrán nyugdíjkassza kb. egyharmaddal többet fizet ki, mint amennyi járulék oda befolyik. Világos, hogy ez tarthatatlan. Csökkenteni kell a kiadásokat és/vagy növelni a bevételeket. Ez utóbbira irányuló kísérlet a borítékban átadott bérek ellen meghirdetett hadüzenet, amelyekből megspórolták a nyugdíjjárulékot. Mintha a kis- és középvállalkozók a munkásaikon élősködő aljas adócsalók volnának.
Nyilván sok ilyen is van közöttük, az összképnek azonban kihagyhatatlan eleme az is, hogy a vállalkozók két adót fizetnek: egy hivatalosat meg egy korrupciósat. A tényleges adóterhelést a kettő együtt adja ki. Az egyszerű vállalkozó, miután kifizette a korrupciós adóját az illetékes csinovnyiknak – ugyanúgy, ahogy az egyszerű emberek fizetnek, amikor valami állami papírra van szükségük -, megpróbál spórolni a hivatalos adóján.
A hivatalos államháztartás rendbetételének a kulcskérdése tehát egyértelműen a párhuzamosan működő korrupciós adórendszer megszüntetése. A másik döntő kérdés a hivatalos büdzsé szisztematikus kirablása azok által, akik egyébként a korrupciós piramis csúcsán is állnak. Amíg ez a rákos daganat tenyészik, addig nem lehet kiegyensúlyozni Ukrajna költségvetését a kisnyugdíjasok éh- és/vagy fagyhalálra ítélése és a kisvállalkozások megfojtása nélkül.
Világos azonban az is, hogy Ukrajnában oligarchátus van – egy olyan csoport alkotja az ország vezető (pszeudo)elitjét, amely a költségvetés közvetlen kirablásából és közvetett elsorvasztásából: a párhuzamos korrupciós adórendszer jövedelméből él. Ebből futja választási kampányokra, bennük az egyre jobban terjedő direkt szavazatvásárlással, az adminreszursz működéséhez szükséges kenőpénzek bevetésével. Az adminreszursz nyomásának engedő és/vagy szavazatát eladó ukrán szavazó felhatalmazza az oligarchatust a vázolt modell működtetésére, amely viszont lassan az említett ukrán átlagszavazó fizikai túlélését veszélyezteti.
Amikor az oligarchátus túlélése érdekében megpróbál még egy bőrt lenyúzni az alávetett népességről, elviselhetetlenné teszi annak életét – lázadást provokál és kockáztat.
A Janukovics-rezsim érzékeli a problémát, csak kezelni nem tudja. A megszorító intézkedéseket próbálja elodázni, az állami bevételeket próbálja növelni, a korrupciónak – frázisok szintjén – újból és újból hadat üzen. Lehet-e a teljesen korrumpált államhatalommal a korrupciót leküzdeni? A kérdés szónoki. Általános elméleti szinten talán igen, a gyakorlatban azonban a választásokba befektetetéseket eszközlő saját oligarchákat kellene igen kemény eszközökkel megrendszabályozni.
Putyin hasonló helyzetben leültette Hodorkovszkijt, Oroszország akkori leggazdagabb emberét, hogy a többieket móresre tanítsa. A jobb híján őt utánozni próbáló Janukovics, ahelyett, hogy Ahmetovot vagy Firtast dugná rács mögé, bűnvádi eljárást indít Kucsma ellen. A saját rablóbanda megrendszabályozásának szándéka tehát tetten érhető, de mekkora a siker esélye?
Egy uralkodó elitet erős társadalmi felhatalmazással lehet meghátrálásra, pozíciói feladására bírni. Ilyen felhatalmazása utoljára Juscsenkónak volt 2005-ben, és a „messiásocska” el is játszotta Ukrajna valószínűleg utolsó esélyét a rendrakásra.
A történelem persze nem determinisztikus. Talán egy Sztálin kaliberű zsarnok el tudna bánni egy olyan társasággal, mint az ukrán oligarchatus. Ha Janukovics valami csoda folytán felnőne egy ilyen szerephez, ő lehetne az ukrán nemzet atyja, az állam tényleges megalapítója.
Sokkal valószínűbb azonban, hogy nagydarab elnökünk sodródni fog az árral. Mivel a külső szorító tényezők összezárnak, mint egy kanyon meredek sziklafalai, a sodrás egyre erősebb lesz, és az ukrán állam lélekvesztője, amit visz, egyre gyakrabban fog hol az egyik, hol a másik falnak csapódni.
Bármilyen nyaktörő is a sebesség, közben azért reménykedni lehet. A nyugatiak látván, mibe kerül nekik az észak-afrikai menekülthullám, hátha meggondolják a dolgot, és adnak pénzt Ukrajnának a feltételek teljesítése nélkül is. Vagy nyíltan is felbomlik az orosz „tandem-okrácia”, és a Putyin-Medvegyev harc lehetővé tesz valami kedvező alkut a gázárakról vagy az orosz védővámokról az ukrán exporttal szemben.
Lehet hasznos elfoglaltságot keresni a sodródás közben: készülni a 2012. októberi parlamenti választásokra. Micsoda intrikák vannak a választási törvény szabályaival kapcsolatban?! Felemelik a bejutási küszöböt, amivel esetleg kiejtik Litvint és a kommunistákat. Engedik indulni az egyéni körzetekben a függetleneket, hogy a régiósokra se legyen akkora szükség a majdani elnöki koalíció létrehozásakor. És milyen lehetőségek nyílnak meg ugyanezen körzetek határainak meghúzásakor?!